Még az iskolából tudjuk, hogy az elektromosság a vezetőben nem más, mint az elektronok rendezett mozgása.
Az elektronokat az elektromos mező hajtja (ez a potenciálkülönbség a vezeték eleje és vége között). Ehhez persze zárt áramkör kell. Az áram a vezető bármely pontján gyakorlatilag azonnal megjelenik, egészen pontosan fénysebességgel terjed.
Nem teljesen tiszta viszont, hogyan működik ez a modell váltóáramú körben. Hiszen ott az elektronok és az elektromos mező is másodpercenként 50-szer (az USA-ban 60-szor) irányt váltanak. Tehát gyakorlatilag sehova sem mennek, csak egy helyben rezegnek. Mégis azt mondják, hogy az elektromos áram munkát végez. Ezt senki nem tagadhatja, hiszen az izzók vagy az aszinkron villanymotorok is vígan elmennek váltóárammal.
Ebből az következik, hogy az energiát nem is az elektronok szállítják, hanem a mező. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy megteremtsük a feltételeket ahhoz, hogy a mező áthaladhasson egy bizonyos tulajdonságokkal rendelkező anyagon. Ennek vezetőnek kell lennie, amelyben vannak szabad elektronok.
Az elektromosság hajnalán a tudomány még számos folyamatot nem értett, így a mérnökök is rengeteg hibát vétettek. Az egyik ilyen kudarcos projektnek tekinthető az első transzatlanti távírókábel, amelyet 1858 augusztusában fektettek le, de már ugyanazon év szeptemberében megszakadt a kapcsolat. A kábel lefektetésének története röviden a következő:
A két kontinens távíróval való összekapcsolásának ötlete már régóta, a működő távírók megjelenése óta létezett. 1850-ben már le is fektettek egy vonalat Nagy-Britannia és Franciaország között.
A transzatlanti kábelt két angol cég gyártotta le előre.
A kábelt guttapercha-latexszel vonták be, mivel ezt az anyagot ellenállónak tartották a tengervízzel szemben. Ezt kátrányos kenderrel tekerték körbe, majd vasdrótból készült spirális burkolattal látták el. Több tonnás húzóerőnek kellett ellenállnia, ugyanakkor meg kellett őriznie a rugalmasságát is.
A szigetelt ér és a vaspáncél gyártását két külön cégre bízták. A kábel 7 szál, 22-es BWG méretű rézdrótból állt: hat szálat tekertek a hetedik köré, majd ezt három réteg guttaperchával vonták be. Ezután az eret jutafonallal tekerték körbe, amelyet egy speciális keverékkel itattak át: 5/12 rész stockholmi kátrány, 5/12 rész gyanta, 1/12 rész főtt lenolaj és 1/12 rész méhviasz. Egy tengeri mérföldnyi kábelhez 45–49 litert használtak fel ebből a masszából.
Körülbelül így nézett ki (ez az egyik legelső transzatlanti kábel):
Kábelfektető hajóként átalakított hadihajókat, a HMS Agamemnont és a USS Niagarát használták. A terv szerint mindkét hajó Írországból indult volna Új-Fundland felé: az egyik elkezdi a fektetést, a másik pedig átveszi a kábelt és befejezi a munkát. Elől haladt a Niagara, mögötte pedig az Agamemnon.
Bizony, az első transzatlanti kábel fektetése még vitorlásokkal történt.
A munka első napjaiban a kábel 50%-kal gyorsabban futott le, mint ahogy a hajó haladt. Ráadták a féket a fektetőberendezésre, de a hirtelen fékezés okozta hajlítás miatt a kábel elszakadt. A Niagara végül csak 335 mérföldet tudott lefektetni. Mivel nem maradt elég kábelük a folytatáshoz, a projektet egy évvel elhalasztották.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: