A második próbálkozás 1858. június 25-én indult. De ekkor is, miután az Agamemnon már több mint 140 mérföldet haladt, a kábel ismét elszakadt. 1858. július 17-én futottak neki harmadszorra. Ekkor a kábel váratlanul leállt, majd ugyanolyan hirtelen életre is kelt.
A harmadik kísérlet végül sikerrel járt. A Niagara elérte Új-Fundlandot, augusztus 5-én pedig az Agamemnon is megérkezett Valentiába, miután az Atlanti-óceán közepétől ellentétes irányba indultak. A két kontinens közötti összeköttetés augusztus 16-ra állt fel véglegesen. Összességében a Niagara 1030, az Agamemnon pedig 1020 tengeri mérföld kábelt fektetett le. A hajókról megmaradt kábeldarabokat szuvenírként árulták, az eseményt pedig hatalmas ünnepség kísérte.
Az első hivatalos üzenetet Viktória királynő küldte James Buchanan elnöknek, gratulációképpen. Bár a szöveg rövid volt, az átvitele mégis 16 óráig tartott:
„Őfelsége gratulálni kíván az elnök úrnak e nagyszerű nemzetközi munka sikeres befejezéséhez, amely iránt a királynő a legmélyebb érdeklődést tanúsítja.” A morzejelek átviteli sebessége mindössze 0,1 szó/perc volt.
Hogy miért volt a jelátvitel ennyire lassú, és miért kísérte ekkora késés és torzítás – azt senki sem tudta.
A tenger alatti kábel nem a várakozásoknak megfelelően működött. Az üzenetek nem a remélt sebességgel haladtak, ráadásul kaotikus, rendezetlen töredékekre estek szét. Ezt a jelenséget „jellassulásnak” nevezték el. A másik gondot a kapacitáshatás okozta: a kábel nemcsak továbbította az elektromos jelet, hanem tárolta is azt, ami idővel zavarni kezdte magát a hasznos jelet.
1858. október 20-ra a vonal végleg felmondta a szolgálatot. A hiba okainak vizsgálatakor számos minőségi problémára bukkantak a kábellel kapcsolatban.
Kiderült, hogy 1858-ban ugyanazt a kábelt használták fel, amit még 1857-ben fektettek volna le. A kábel majdnem egy évet állt védelem nélkül, kitéve az évszakos hőmérséklet-ingadozásoknak. A munkások észlelték ugyan, hogy a kábel helyenként sérült, ezért sok darabot kivágtak belőle, emiatt viszont kénytelenek voltak összekötözni a végeket. Ezek a toldások pedig megnövelték a kábel ellenállását.
A jobb átvitel érdekében úgy döntöttek, hogy magas feszültséget használnak, így mintegy 2000 voltot küldtek a kábelre. Ez a szint teljesen felesleges volt, és tönkretette a szigetelést az amúgy is hibás kábelen. Tartósabb transzatlanti kábelt csak 8 évvel később, 1866-ban sikerült lefektetni.
Ezek a korabeli szakértők hivatalos jelentésének részletei. Akkoriban még nem is sejtették, hogy a kábelnek lehet induktivitása (mint egy tekercsnek), és hogy felléphetnek olyan ellenirányú feszültségek (mezők), amelyek kioltják a jelet. Azt sem tudták, hogy a kábelnek lehet kapacitása, és úgy tárolhatja az elektromos energiát, mint egy kondenzátor (különösen 2000 voltnál). Ezek az első pillantásra egyszerűnek tűnő elektromágneses jelenségek vezettek a jel rendkívül rossz terjedéséhez, nem csupán a kábel fizikai sérülései.
A kábel ereinek ellenállása magas feszültségnél nem volt akkora hatással, mint az egyéb, figyelembe nem vett tényezők. Pontosan a kapacitás és az induktivitás okozta a nehézségeket a jelátvitelben. A modern tenger alatti kábelek nem sokat változtak, de ezekben már van árnyékolás.
Mondhatjuk úgy is, hogy az elektromosság nem a vezetékekben folyik. A vezeték csak egy közeg, amelyen keresztülhalad az elektromos mező. És nem csak a vezető belsejében halad. Az elektromos mező mágneses mezőt hoz létre a vezető körül. Az elektromos mező adott frekvenciája pedig elektromágneses mezőt, sugárzást, azaz fotonokat hozhat létre a vezető körül.
Az áramerősség és a feszültség ennek az elektromos mezőnek a jellemzői. Ha ezeket változtatjuk, az egyik esetben a vezető felmelegedését érhetjük el, a másikban pedig a mező minimális veszteséggel történő továbbítását (magas váltakozó feszültség esetén). Ma már a tudomány sokkal többet tud erről, és árnyékolt ereket használ a tenger alatti kábelekben.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: