Közép-európai lakosként nehéz megérteni, hogyan lehet tartani a nulla fok körüli időtől, és közben simán elviselni mondjuk a mínusz 25 fokot.
A távoli északon élő népek azonban annyira hozzászoktak a kemény mínuszokhoz a mindennapokban, hogy már fel sem tűnik nekik. Az olvadást viszont azonnal megérzik, és nem mindig örülnek neki. Az őslakosok szerint az északi vidék sokkal barátságosabb arcát mutatja, amikor a jellegzetes fagy uralkodik.
Egyébként te is észreveheted, hogy kemény fagyban, napsütéses időben sokkal kellemesebbnek érződik a klíma, mint 0 fok környékén, magas páratartalom mellett.
Ez mind a fizika közvetlen következménye: a víz halmazállapot-változásainak, a környezet hővezető képességének és annak, ahogyan az emberi test hőt veszít.
A kemény, tartós fagy önmagában viszonylag kiszámítható. Mínusz 20–30 foknál a levegő abszolút páratartalma rendkívül alacsony. Vízgőz egyszerűen nincs, a fagy azonnal megköti. A ruházat száraz marad, a hó laza és porhanyós, az anyag szálai közötti levegő pedig remek hőszigetelőként működik.
Ilyen körülmények között a hő lassan távozik, a szervezet pedig beindítja a bevált védelmi mechanizmusokat: összehúzza az ereket, csökkenti a hőleadást és energiát takarít meg. Ha az ember száraz, jóllakott és védve van a széltől, a kemény fagy meglepően „korrekt” és kezelhető tud lenni.
Mellesleg az állatok is jobban érzik magukat ilyenkor, mivel fel tudják borzolni a bundájukat, a száraz szőrme pedig sokkal jobban melegít, mint az átázott. A szőrszálak között megreked a meleg levegőréteg, így például egy sarki róka nemcsak jól néz ki, de remekül is érzi magát ebben a „levegős kezeslábasban”.
Egészen máshogy viselkedik a környezet nulla fok környékén. A nulla nem pusztán egy hőmérsékleti érték, hanem a víz halmazállapot-változásának határa. Éppen itt kezd a jég olvadni, a hó latyakká válni, a dér vízcseppekké alakulni, a víz pedig folyamatosan váltakozik a szilárd és a folyékony halmazállapot között.
Minden ilyen átalakulás rejtett olvadáshő elnyelésével jár. A víz esetében ez kilogrammonként körülbelül 334 kilojoule – ez egy hatalmas érték, ami nem a semmiből, hanem a környezetből származik. A levegő, a tárgyak és az emberi test válnak energiaforrássá, fokozatosan átadva saját hőjüket az olvadó jégnek és a vizes hónak.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: