1973. április 3-án a zajos manhattani Hatodik sugárúton a járókelők furcsa jelenetnek voltak szemtanúi.
Egy középkorú, öltönyös férfi állt a járdán, kezében valami olyasmit tartva, ami leginkább egy kilógó antennás téglára hasonlított. Az eszközt a füléhez szorítva mondott egy mondatot, amely örökre megváltoztatta a világot:
„Joel, egy mobiltelefonról hívlak – egy igaziról. Egy személyes, hordozható mobiltelefonról.”
A vonal másik végén csend támadt. Joel Engel, a legendás Bell Labs kutatási vezetője egyszerűen nem tudta, mit feleljen. Martin Cooper, a Motorola vezető mérnöke pedig alig bírta visszatartani a mosolyát. Épp az imént bonyolította le a történelem első mobilhívását – és mindezt azért tette, hogy felvágjon a legfőbb riválisa előtt.
„Szerintem nem tehetett mást, csak a fogát csikorgatta” – emlékezett vissza később Cooper a történelmi pillanatra.
Legalábbis így szól a mobilkommunikáció születésének hivatalos verziója. De ássuk bele magunkat kicsit jobban az eseményekbe!
A hivatalos verzió: a Motorola diadala
A mobilkommunikáció története jóval a híres New York-i hívás előtt kezdődött. Már az 1940-es években, közvetlenül a háború után megjelentek az amerikai rendőrautókban az első rádiótelefonok – ormótlanok és nehezek voltak, de működtek. Az ötletet, ahogy az lenni szokott, a katonaságtól kölcsönözték, akik már régóta használtak rádiókat a műveletek összehangolására.
A forradalmi áttörést a Bell Labs érte el 1947-ben, amikor megalkották a cellás hálózat koncepcióját. A lényeg zseniálisan egyszerű volt: egyetlen nagy teljesítményű adótorony helyett sok kisebb állomást használtak, amelyek átadják egymásnak a jelet, követve az előfizető mozgását. Az ember sétál a városban, a hívása pedig megszakadás nélkül „ugrál” át egyik toronyról a másikra.
Az ötlettől a megvalósításig azonban hatalmas út vezetett. Több mint 20 évbe telt, mire 1970-ben Amos Joel, a Bell Labs munkatársa benyújtotta a szabadalmi kérelmet az első mobilkommunikációs rendszerre.
Eközben a Motorolánál is dolgozott egy igazi látnok: Martin Cooper. Az Illinois-i Műszaki Egyetem végzőse, aki a koreai háborúban tengeralattjárón szolgált, 1954-ben került a céghez, és hamar újító szellemű mérnökként szerzett hírnevet. Tíz évvel később már hordozható rádiórendszert tervezett a chicagói rendőrség számára.
Az 1970-es évek elejére valóságos technológiai háború robbant ki a Motorola és az óriás AT&T (a Bell Labs tulajdonosa) között. Az AT&T az autótelefonokra tette fel a tétet – logikusnak, praktikusnak és ígéretesnek tűnt. Coopernek azonban ez a megközelítés túl szűk látókörűnek és korlátozottnak tűnt.
A mérnök meg volt győződve arról, hogy a jövő a teljesen hordozható eszközöké, amelyeket bárhol és bármikor lehet használni, nem csak az autó utasterében. Az AT&T válaszul csak nevetett ezen: a Motorola a szemükben csak egy „bolha volt az elefánton” – egy apró cég, amely képtelen kihívást intézni a telekommunikációs góliáthoz.
Mekkorát tévedtek!
A mobiltelefon születése
1972 novemberében a Motorolánál mozgósítást hirdettek. Minden erőforrást az első hordozható telefon megalkotására csoportosítottak át. A feladat szinte lehetetlennek tűnt: az akkori autós kommunikációs rendszerek súlya körülbelül 36 kilogramm volt. Hogyan lehetne ezt a rengeteg elektronikát belesűríteni egy olyan eszközbe, amit az ember a kezében is elbír?
Cooper csapata megszállottként dolgozott. 1973 tavaszára el is készült a prototípus. A Motorola DynaTAC – így nevezték el a mérnökök alkotását – mai szemmel nézve egy igazi szörnyeteg volt. Nem volt éppen a legszebb látvány, de működött!
1973. április 3-ra sajtótájékoztatót hívtak össze a Hilton Midtown hotelbe. Cooper azonban úgy döntött, tart egy kis főpróbát kint az utcán – és felhívta fő riválisát a Bell Labsnél. Joel Engel reakciója minden szónál beszédesebb volt: teljes csend a vonal végén.
A diadal teljes volt. A média tele volt a kommunikációs forradalomról szóló szalagcímekkel. A sorozatgyártás azonban még messze volt – hosszú tíz évnyi fejlesztés és 100 millió dollárnyi befektetés várt még rájuk.
Hogy nézett ki az első „mobil”?
A sorozatgyártott Motorola DynaTAC 8000X 1983-ban látott napvilágot, miután megkapta a várva várt tanúsítványt az Egyesült Államok Szövetségi Távközlési Bizottságától. Rögtön kapott is néhány népi becenevet: „tégla”, „cipő”, Nagy-Britanniában pedig „yuppie-telefon”. Ez utóbbi különösen találó volt.
A készülék 3995 dollárba került. Nem csoda, hogy csak a nagyon tehetősek engedhették meg maguknak: sikeres fiatal brókerek, reklámszakemberek, sztárok. Összehasonlításképp: az USA-ban ekkoriban 6500 dollárért már egy új Ford Mustangot lehetett kapni.
A DynaTAC 8000X tekintélyt parancsoló külsővel bírt: kb. 25 centiméter hosszú volt (a vastag gumiantennát nem számítva), a súlya pedig majdnem egy kilogrammot nyomott. A burkolaton 12 számbillentyű és kilenc funkcióbillentyű sorakozott. Az apró monokróm kijelző csak a tárcsázott számot mutatta.
A memóriájába nem kevesebb mint 30 telefonszámot lehetett elmenteni – ami akkoriban luxusnak számított! A legnagyobb gondot azonban az akkumulátor jelentette. Fél óra beszélgetés után a telefon „megadta magát”. A feltámasztásához pedig több mint 10 órát kellett a töltőn lógnia.
Ennek ellenére a DynaTAC 8000X azonnal kultikus szimbólummá vált. Nemcsak a kommunikáció miatt hordták, hanem státuszszimbólumként is. Egy üzletember a 80-as években „téglával” a fülén egyértelmű üzenetet hordozott: sikeres, vagyonos ember áll előtted.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: