Egyéb modellek
A DynaTAC megnyitotta a zsilipeket. Az 1980-as évek közepére más cégek is beszálltak a hordozható telefonokért folyó versenybe. 1987-ben a Nokia bemutatta a Mobira Cityman 900-at, amit Finnországban csak „Gorbának” becéztek – Mihail Gorbacsov tiszteletére.
A szovjet elnök helsinki látogatása során személyesen próbálta ki a finn találmányt, közvetlenül Moszkvába, a Hírközlési Minisztériumba telefonálva.
A Samsung sem akart lemaradni – 1988-ban kiadták az SC-100-at, amely lényegében egy autós kommunikációs rendszer továbbfejlesztett és tömörített változata volt. A készülékből ugyanakkor alig kétezer darab fogyott. Az igazi áttörés 1992-ben következett be, amikor a Nokia piacra dobta az első tömeggyártott, digitális GSM-hálózatot támogató telefont, a 1011-es modellt.
Ettől a pillanattól kezdve a „mobilok” rohamos fejlődésnek indultak, egyre olcsóbbá váltak, és meghódították a világot.
A szovjet verzió
És mi van, ha már 16 évvel a híres manhattani hívás előtt tartott valaki hordozható telefont a kezében? Létezik egy sokat vitatott elmélet, miszerint az első ilyen készüléket egy szovjet mérnök, Leonyid Kuprijanovics alkotta meg. Ez 1957-ben történt, amikor Martin Cooper még épp csak elkezdte a karrierjét a Motorolánál.
A történetet rejtélyek övezik. Az elmélet szerint minden így kezdődött: 1953-ban végzett a legendás Bauman Műszaki Egyetemen egy fiatal rádiómérnök, Leonyid Kuprijanovics. Két évvel később a népszerű Szmena magazin már tehetséges feltalálóként írt róla, aki megalkotott egy alig kétkilós rádiót – ami akkoriban hatalmas áttörésnek számított.
Kuprijanovics azonban nem elégedett meg ennyivel. 1957-re elkészítette az LK-1 rádiótelefont, amely körülbelül 3 kilogrammot nyomott, és a beépített akkumulátornak köszönhetően akár 30 órán át is működött.
„A rádiótelefonok… használhatók gépjárműveken, repülőgépeken és hajókon. Az utasok közvetlenül a repülőről telefonálhatnak haza, a munkahelyükre, vagy foglalhatnak szállodai szobát. Hasznát vehetik a turisták, az építők, a vadászok és így tovább” – írta Kuprijanovics a „Junij Tyehnyik” (Ifjú Technikus) magazin júliusi számában megjelent cikkében.
Az LK-1 készülék bázisállomások elvén működött. Minden telefon saját hangfrekvenciát használt, és bázisállomásokon keresztül kapcsolódott a városi hálózathoz. Kuprijanovics számításai szerint néhány torony több ezer előfizető ellátását tudta volna biztosítani 20–30 kilométeres körzetben.
A nyilvános adatok szerint 1957-ben szerzői tanúsítványt kapott a „Rádiótelefon-kapcsolati hívó- és csatornakapcsoló berendezésre”. 1958-ra elkészítette a továbbfejlesztett modellt, amely már csak 500 grammot nyomott. Találmányáról beszámolt a „Junij Tyehnyik”, a „Nauka i Zsizny” (Tudomány és Élet) és a „Za Ruljom” (A Volán Mögött). Az olvasók kérdésekkel árasztották el a szerkesztőségeket a csodálatos szerkezettel kapcsolatban.
És mi történt ezután?
Aztán csend. A 60-as években megszűntek a Kuprijanovics rádiótelefonjairól szóló publikációk. De miért? Az egyik verzió szerint mindez a pártvezetés számára 1963-ban elindított elit autós rendszerrel, az „Altajjal” való rivalizálásnak tudható be. A másik feltételezés szerint az állam egyszerűen nem tekintette prioritásnak a tömeges mobilkommunikációt, és nem finanszírozta tovább a projektet. Az éppen a világűrt ostromló országban akkoriban akadtak ennél fontosabb feladatok is.
Mi történt magával a feltalálóval? A fiatal mérnöknek állítólag hirtelen lett egy luxus Volgája és egy presztízsértékű állása egy zárt kutatóintézetben. Meglehet, ez olyan ajánlat volt, amit nehéz lett volna visszautasítani.
Akárhogy is, az 1960-as évek második felében teljesen felhagyott a mobilkommunikációs fejlesztésekkel, és az orvostechnológia felé fordult. Új találmánya, az alvásirányításra szolgáló „Ritmoson” eredetileg egy forradalmi, alvás közbeni tanulást segítő rendszernek készült. Az ötletet azonban hamar elvetették: a tudósok attól tartottak, hogy az alvó agy túl könnyen manipulálhatóvá válik.
Ekkor a feltaláló átalakította a „Ritmosont” az álmatlanság elleni küzdelem eszközévé, sőt disszertációt is írt „Automatizált alvásirányító rendszer kutatása és fejlesztése” témában. Egyes források szerint a berendezéseit magas rangú szovjet tisztviselők is használták.
„Nem volt számára annyira fontos, hogy épp mit szerkeszt, a lényeg az volt, hogy valami újat alkosson” – emlékezett vissza Kuprijanovics lánya. Látva, hogy a rádiótelefont nem vezetik be, más projektek felé fordult.
Ha hiszünk ennek a verziónak, a szovjet fejlesztés másfél évtizeddel megelőzte az amerikait. De akkor miért csak a Motorolától szerzett tudomást a világ a mobiltelefonokról? És ami a legfontosabb: hogyan válasszuk külön a történelmi valóságot a szép szovjet legendáktól?
A jelen
Fél évszázaddal a vitatott manhattani hívás után a mobiltelefonok elképesztő utat jártak be. A félórás üzemidejű, egykilós „tégláktól” eljutottunk a vékony okostelefonokig, amelyek elférnek a zsebben és egész nap bírják. A mai készülékek egyszerre telefonok, számítógépek, fényképezőgépek és szórakoztató központok – ilyesmit még az 1970-es évek legmerészebb jövőkutatói sem tudtak volna elképzelni.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: