De a német mérnöki gondolkodás irányát elcsípték, ami lehetővé tette, hogy 1949-ben feltaláljanak egy újfajta rakéta-üzemanyagot, az UDMH-t (aszimmetrikus dimetilhidrazin), amit gyakran neveztek heptilnek, vagy még rövidebben A-7-nek.
Ez igazi áttörés volt! Az UDMH rakéta-üzemanyagként a tízszeresére növelte a tolóerőt. Ha pedig salétromsavat és dinitrogén-tetroxidot adtak hozzá, az ereje ennek is a többszörösére nőtt. Ennek a folyékony erőnek az egyetlen hátránya a hihetetlen mérgezősége volt. Az üzemanyagot fémtartályokban, a föld alatt, közvetlenül a rakéták mellett kellett tárolni.
A Szovjetunióban minden valamirevaló nagyváros körül légvédelmi rakétakomplexumok sorakoztak, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy visszaverjék a „kapitalista világ” támadását.
Minden komplexumban több üteg kapott helyet, és minden üteg mellett volt egy üzemanyagtároló is. Ha jelzés érkezett a vezérlőpultra, az üzemanyagot átpumpálták a rakétákba, amelyek így készen álltak a támadás visszaverésére.
Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy a támadás sosem történt meg. Nem jöttek az ellenséges rakéták és bombázók. A rendeltetésüknek megfelelően soha nem használt rakéták pedig szépen lassan elavultak.
Pedig nem tíz, és még csak nem is száz volt belőlük – hanem több ezer darab Oroszország-szerte. És mindez lassan, de biztosan öregedett, romlott, bomlott. Ennek a rendkívül veszélyes üzemanyagnak az ártalmatlanítására azonban nem sikerült módszert találniuk. A közeledő ökológiai katasztrófa méreteit fel sem lehetett becsülni.
Ezért a katonák és a tudósok az egyetlen – és véleményem szerint a leghelyesebb – megoldás mellett döntöttek a veszély elhárítására: létrehoztak a föld alatt, nagy mélységben egy hatalmas tárolót a fel nem használt üzemanyag számára.
Így is tettek. Két, egyenként 10 kilotonnás robbantással kiégettek egy tárolót, ahová beszivattyúzták a rakétákból leeresztett összes üzemanyagot, majd lezárták. Így tárolják azt a mai napig 2 kilométeres mélységben, egy hatalmas betontömbbel lezárva.
A legérdekesebb az egészben, hogy idővel a tudomány mégiscsak talált módot nem csupán az anyag ártalmatlanítására, hanem annak hasznos anyagokká történő átalakítására is. Az UDMH-ból poliuretánt, mosóporokhoz való felületaktív anyagokat, fémkorrózió-gátlókat, sőt még műtrágyát is lehet gyártani.
Így a régi rakétaüzemanyag-tároló hirtelen egy mesterséges ásványkincs-lelőhellyé változott. Bár a helyiek körében a mai napig keringenek rémtörténetek arról, hogy a „Káma-1” objektum körül fegyveres kopasz ürgék és szőrhullástól szenvedő állatok élnek. De hát hogy ebből mi igaz…
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: