Sajnos az alkalmazottak, legyenek bármilyen okosak, szépek, hozzáértők és precízek, néha bizony hibáznak.
De ne aggódj, a tulajdonosok, a vállalkozók és az üzletemberek is hibáznak. Mindenki téved. Nem ismerek egyetlen embert sem, aki még sosem hibázott volna.
Más tészta, amikor valaki tudja, hogy hibázik, sőt, szándékosan teszi. Az ilyen alakokat nem szeretik a termelésben, mert mindenkit cserbenhagynak. Hiszen végső soron a munkaközösség eredményétől függ, hogy a csapat megkapja-e a fizetését, vagy törölheti a könnyeit, és mehet új munkahelyet keresni.
Pont ezért írnak szigorú munkaköri leírásokat, és rágják mindenki a szájába, hogy mit kell tennie, és mit tilos szigorúan. Ha pedig a gyártás bonyolult, a dolgozókat nem engedik oda egyből: oktatják, tanítják, figyelik őket, hogy kiderüljön, káosz van-e a fejükben, vagy élesen vág az eszük.
De még ez sem mindig véd meg a hibáktól. A vállalatnál, ahol dolgoztam, egy időben a laborban állandó gondok támadtak a mintákkal. Vettek anyagot elemzésre, ellenőrizték: szennyezett. Elvitték egy független laborba: ott minden tiszta volt.
Az igazgató és a dolgozók majd’ megszakadtak, hogy megtalálják a minták szennyeződésének okát. Véletlenül derült ki a kamerák felvételeiből: az éjjeliőr a laboratóriumi kemencében melegítette… a vacsoráját. Természetesen a fickót azonnal kirúgták.
Ma egy nagyon hasonló esetről mesélek, ami azonban minden résztvevő számára sokkal örömtelibb következményekkel járt.
A 15. században Murano szigetén, ahová az összes üvegfúvót száműzték, gőzerővel fejlődött az üveggyártás. Annyi kis műhely és nagy üzem volt ott, hogy a sziget felett hatalmas füstfelhő gomolygott. Mindenki üveget olvasztott, aztán fújták, eladták, újra fújták, újra eladták, és így tovább a végtelenségig.
Európa üvegigénye hatalmas volt, a muranói mesterek pedig ezt maximálisan kihasználták. Velence olyan gazdag volt, hogy erőlködés nélkül megvehette volna EGÉSZ Európát.
A 15. század végén azonban történt valami, ami a többszörösére növelte az üvegfúvók bevételét. És mindez egy egyszerű inas hibájából történt, akire még az üvegolvasztást sem bízták rá, a tárgyak fújását meg pláne nem.
Képzelj el egy középkori műhelyt. Félhomályos helyiség, közepén kemencével, körülötte mesterek állnak, pipával merítik az üvegmasszát és fújják a tárgyakat. A falaknál hosszú asztalok, amelyeknél inasok ülnek. Ők készítik rézből, aranyból, sárgarézből az üvegkereteket, valamint a poharak, kelyhek és lámpák talpazatát.
Ilyen egy igazi üzem! Mindenkinek megvan a maga feladata és dolga.
Pont egy ilyen műhelyben hibázott az inas, akinek az volt a dolga, hogy kivigye a szemetet a rézműves mesterek után. Röviden: az ő feladata volt összegyűjteni a fémforgácsot, és jó messzire vinni a műhelytől.
Így is tett egy darabig, míg egy napon ahelyett, hogy fogta és kidobta volna a forgácsot az udvarra, a kemencébe hajította. Valószínűleg azt hitte, hogy a forgács felolvad, és senki nem vesz észre semmit.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: