Minden éjjel ránézünk. A megszokott ezüstös korong állandón ott lebeg a fejünk felett.
Ez a Föld kísérője, egy természetes égitest, amely évmilliók óta kering mellettünk. De mi van, ha nem minden ilyen egyszerű? Minél többet tanulmányozzák a tudósok a Holdat, annál több olyan tényt fedeznek fel, amelyek nem illenek bele egyetlen természetes eredetről szóló elméletbe sem.
Annyi furcsaság gyűlt össze, hogy a 60-as évek végén két szovjet kutató, Mihail Vaszin és Alekszandr Scserbakov még egy sokkoló hipotézist is felvetett: a Hold egy mesterséges szerkezet.
De nézzük meg a tényeket. Következtetések nélkül. Állítások nélkül. Csak azokat a tényeket, amelyeket a modern tudomány nem tud megmagyarázni.
1. tény: A Hold túl nagy
A Hold átmérője a Föld átmérőjének a negyede. Ez rendellenesen nagy kísérő egy a miénkhez hasonló méretű bolygó számára.
Összehasonlításképpen:
- A Marsnak két holdja van – a Phobos és a Deimos. Apró kövek.
- A Vénusznak egyáltalán nincs holdja.
- A Jupiternek 95 holdja van, de még a legnagyobbak is – a Ganymedes, a Callisto, az Io – mindössze 1/26-át teszik ki a bolygó méretének.
Nálunk pedig ez az arány 1/4. Ilyen arány sehol máshol nem létezik a Naprendszerben. A csillagászok a Föld-Hold rendszert nem is bolygónak és holdnak, hanem kettős bolygónak nevezik. Ez egy teljesen egyedi jelenség.
Miért van a kicsi Földnek ilyen hatalmas társa?
2. tény: Tökéletesen kerek pálya
A Hold szinte tökéletesen kör alakú pályán mozog a Föld körül. A pálya excentricitása mindössze 0,0549.
Ez nem normális a természetes égitestek esetében.
Az égi mechanika törvényei kimondják: a természetes objektumok elliptikus pályán mozognak. Elnyújtottan. A pericentrum (földközel) és az apocentrum (földtávol) jelentős távolságra van egymástól.
És a Hold? Mintha valaki „kijavította” volna a pályáját. Lecsiszolta volna a szögeket. Egyenletes körre állította volna.
Azok a szovjet mérnökök, akik a 60-as években az űrhajózással foglalkoztak, tudták: ahhoz, hogy egy mesterséges holdnál ilyen stabil pályát érjenek el, folyamatosan korrigálni kell mikromotorokkal. De mivel korrigál a Hold? És főleg – miért?
3. tény: Minden kráter egyformán sekély
A Holdon több ezer kráter található. A kicsi, ház méretűektől a gigantikusakig – amelyek átmérője több száz kilométer.
De itt a furcsaság: egyik kráter sem mélyebb 4 kilométernél.
Képzeld el: egy 10 kilométer átmérőjű meteorit hatalmas sebességgel becsapódik a felszínbe. A fizika minden törvénye szerint egy legalább 50-80 kilométer mély tölcsérnek kellene keletkeznie.
És a Holdon? Maximum 4 kilométer.
Mintha a felszín alatt lenne valami nagyon kemény. Mint egy páncél. Valami, ami nem engedi a meteoritoknak, hogy mélyebben üssék át a kérget.
Carl Sagan professzor egyszer azt mondta: „Egy természetes hold nem lehet üreges gömb”. De a kráterek adatai elgondolkodtatnak: mi van, ha mégis lehet?
4. tény: A Hold kong, mint egy harang
1969. november 20. Apollo-12 küldetés. Az űrhajósok befejezték a munkát, és készültek a visszatérésre a Földre.
A program szerint a holdkompnak be kellett csapódnia a Hold felszínébe. Ez egy kísérlet volt – a NASA a kísérőnk szeizmikus aktivitását akarta vizsgálni.
A modul leesett. A szeizmográfok érzékelték az ütést. És ekkor kezdődött a furcsaság. A Hold elkezdett vibrálni. Nem egy percig, nem tíz percig. Két órán át!
A rezgések hullámokban terjedtek. A NASA tudósai az összes telepített műszeren rögzítették őket. A hivatalos jelentésben ez a kifejezés szerepelt: „A Hold kongott, mint egy harang”.
Ez nem metafora. Ez szó szerinti idézet a dokumentumból. 1970. április 13-án megismételték a kísérletet az Apollo-13-mal. Ezúttal a Saturn-5 rakéta 13 tonnás fokozata zuhant a Holdra. Az eredmény még sokkolóbb volt: a rezgések több mint három órán át tartottak, és a lengés amplitúdója sokkal erősebb volt. Nem így viselkednek a tömör kőzettestek. Így az üreges, zárt szerkezetek szólnak.
Maurice Ewing, a NASA vezető szeizmológusa akkor kijelentette: „Ez olyan, mintha valaki megütött volna egy harangot. A Földön ilyen nem fordul elő”.
5. tény: Mindig csak az egyik oldalát látjuk – mindig
A Hold mindig egy oldalával fordul a Föld felé. Mindig. Az emberiség egész történelme során.
A hivatalos magyarázat a „kötött tengelyforgás”. Vagyis a Föld gravitációja lefékezte a Hold forgását, és most a saját tengelye körüli forgásának és a Föld körüli keringésének ideje tökéletesen megegyezik.
Egyébként logikusan hangzik. De vannak árnyalatok.
Először is, a Naprendszer más nagy holdjai nem így viselkednek. Nekik különbözőek a forgási periódusaik. Másodszor, egy ilyen „befogáshoz” ideális feltételek kellenek: pontos távolság a bolygótól, a bolygó és a hold pontos tömege, pontos forgási sebesség. Annak a valószínűsége, hogy mindez magától összejött – csillagászatilag kicsi.
Az űrrepülési tapasztalat azt mutatja: ahhoz, hogy egy műholdat úgy stabilizáljunk, hogy mindig egy oldalával nézzen a bolygóra, aktív orientációs rendszerre van szükség. Folyamatos korrekcióra.
De a Holdnak nincsenek hajtóművei. Hivatalosan.
6. tény: A túloldal teljesen más
A Hold „sötét oldala” (ami mellesleg nem sötét, csak a Földről nem látható) erősen különbözik a látható oldaltól.
Sokkal szabdaltabb, dombosabb, kevesebb rajta a „tenger” – azok a sötét, sima területek, amelyeket a Hold „arcán” látunk.
Miért?
Az egyik hipotézis szerint: a túloldal megsérült valamilyen katasztrofális eseményben. Talán ütközés egy másik objektummal? Talán robbanás?
De akkor miért maradt meg olyan jól a látható oldal?
Egyes kutatók azt feltételezik: a látható oldal védve volt. Szándékosan. Hogy mi mindig a „szép” részt lássuk.
7. tény: Fényfelvillanások a felszínen
A 10. század óta szerzetesek és csillagászok furcsa fényfelvillanásokat rögzítenek a Holdon.
Egy angol krónikás, Gervase of Canterbury 1178-ban feljegyezte öt tanú vallomását, akik eskü alatt állították:
„A Hold felső szarva két részre hasadt. E hasadék közepéből hirtelen lángoló fáklya ugrott ki, tüzet, izzó szenet és szikrákat szórva nagy távolságra.”
Azóta több száz ilyen megfigyelés történt. A NASA még egy speciális katalógust is létrehozott az Időszakos Holdi Jelenségekről (TLP). Ebben rögzítve vannak:
- Fényes felvillanások, amelyek egy másodperctől egy óráig tartanak
- Kékes ragyogások a sötét oldalon
- Csillagszerű fények, amelyek percekig világítanak
- Mozgó, világító objektumok
A hivatalos verziók: meteoritok, gázkitörések, vulkáni aktivitás.
De egyetlen hipotézis sem nyert megerősítést. A felvillanások újra és újra ugyanazokon a helyeken történnek. Különösen gyakran az Aristarchus kráterben.
Az Apollo-11 űrhajósai láttak egy felvillanást ebben a kráterben, pont a repülésük közben.
Mi ez? Senki sem tudja.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: