Mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogyan építettek régen hidakat a vad folyók két partja közé.
Világos, hogy ha egy kis patakról van szó, amin át lehet dobni valamit a túlpartra, vagy csak simán átküldeni egy csónakot, akkor nincs gond.
Még az ókori Rómában is pikk-pakk megoldották ezt a problémát: indítottak egy drónt… ööö… akarom mondani egy rabszolgát, akiért nem volt olyan nagy kár. Ő aztán a kötéllel a fogában átúszott a túlpartra. Egy ilyen hőstettért beírtak neki egy dicséretet a munkakönyvébe, sőt, néha még soron kívül nyugdíjazták is.
Caesar például egy vízvezeték építésénél, a kötél átjuttatására rabszolga-tehetségkutatót hirdetett (mivel a szabad polgárok közül senki sem akarta kockáztatni az életét). A győztes rabszolga (a 11. próbálkozó!!!!) végül megkapta a szabadságát. Ez azért elég jó ösztönző volt a sikerhez, úgyhogy oda is tette magát rendesen.
Bezzeg a mai történészek, fizikusok és mérnökök a mai napig törik a fejüket, hogyan tudtak a rómaiak ilyen bonyolult szerkezetet építeni úgy, hogy az illesztéseknél mindössze 7 milliméteres eltérés volt! Gondolj bele: 7 milliméter!!!!!!!
Nekem egy csapat „kiváló szakember” – akiknek 15 év rutinjuk volt a „Főnök, mi mindig így szoktuk csinálni” területén – egy 14 méteres sávalap betonozásánál 6 centimétert tévedett a szintben, pedig volt slagvízmértékük és szintezőműszerük is. Hosszú és keserves munka volt kijavítani. De sebaj, a ház áll, köszöni szépen, jól van… Na de eltértünk a tárgytól.
A középkorban a hídépítés kicsit egyszerűbb volt, leginkább a „jó lesz az úgy” elvet követték. Bár a hibákért az építészek és építők feje hullott, mint a záporeső, az esetek 99%-ában ez a módszer bevált. Ott építettek hidat, ahol a két part a lehető legközelebb volt egymáshoz, és a partfal a lehető leglaposabb volt. Minden más esetben maradt a gázló vagy a révészek csónakja.
Amúgy ez volt a legjövedelmezőbb szakma: elég volt megszervezni az átkelést egy valamirevaló folyón, és a pénz csak úgy dőlt a kasszába. A 18. századig a révész többet keresett, mint az uzsorás. Nem csoda, hogy a pórnép mindkettőt szívből gyűlölte.
Az újkorban aztán nagyot fordult a világ az építészet terén. Megjelentek az aktív, tettrekész emberek, akik nem vártak a sült galambra, hanem maguk próbálták megzabolázni a természetet.
Ők voltak… a mérnökök!
Hű, micsoda elszánt fickók voltak! Minden feladatot a haladás és a saját személyes kihívásuknak tekintettek. Ezért aztán mindenre rábólintottak, ami néha rosszul sült el. Ma pont egy ilyen esetről mesélek, amikor sötét fellegek gyülekeztek a mérnök feje felett, de végül egy egyszerű utcagyerek leckéztette meg.
A földgolyó másik végén van két ország: az USA és Kanada. Bár a történelmük szorosan összefonódott, két nagyon különböző országról van szó, akik nem mindig ápoltak túl meleg viszonyt. Előfordult, hogy majdnem háborúig fajultak a dolgok, de szerencsére mindig sikerült időben elsimítani a konfliktust. Végül a kapcsolatok annyira megerősödtek, hogy mindkét állam megérett egy közös híd építésére.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: