Az utolsó ördögűző
A középkorban sok bajt a „gonosz erő” mesterkedéseivel magyaráztak. Az ördögűzéshez keresztet, szenteltvizet és imát használtak. De néha az ördögűzés célpontja ellenállt, és ilyenkor a papok végső eszközökhöz folyamodtak: fizikai erőt alkalmaztak, vagy „egyirányú jegyet” adtak a szerencsétlennek (vagyis megszabadultak tőle).
Xanteni Norbert katolikus szent, a premontrei rend alapítója ostorozta a megszállottat, de az csak visszavágott: „Az ostorod nem pusztít el, és a fenyegetéseid sem rettentenek meg!”. Amikor a papok már kezdtek kétségbeesni, a megszállott maga adott egy tippet: hirtelen az az ötlete támadt, hogy a gonoszt csak egy bizonyos, konkrét szent tudja kiűzni belőle. A tapasztalt ördögűzők pedig azonnal lecsaptak erre a lehetőségre.
Cselek és zsarolás
Még a szerzetestársak is meglophatták egymást. Lincoln püspöke, Hugh például egy kolostorlátogatás során leharapott egy darabot Mária Magdolna ereklyéjéből! „Hát nem a fogunkkal vesszük magunkhoz Krisztus Testét?” – hökkentette meg a többi szerzetest. Hugh-t később ezért a tettéért szentté is avatták. Azokban az időkben a könyvek csillagászati összegekbe kerültek, de az volt a szokás, hogy más szerzeteseknek ingyen kölcsönadták őket. Az apátok pedig rajongtak a kolostori kódexekért!
Kölcsönkérni egy könyvet nem volt nagy ügy, de amikor vissza kellett adni, jöttek a fortélyok. „Mi van, testvérek, eszeteket vesztettétek? Egy ilyen drága könyvet vinni az utcán, a nép között? Azon nyomban ellopják ezek a csirkefogók!”
Volt egy szerzetes, aki egyáltalán nem volt hajlandó visszaadni egy kéziratot. Arra várt, hogy cserébe kapjon egy hajszálat magának a szentnek a szakállából! Hát, ilyenek voltak ezek a szerzetesek!
Fogj egy darab szappant!
A középkori szerzetesek étrendje egyhangú volt, ugyanakkor bőséges. Fő csemegének a kenyér, az ale (erős, világos sör) és… az angolna számított! Ezt a halat nagyra értékelték, mivel „böjtös” ételnek minősült, és úgy hitték, „nem ébreszt rossz gondolatokat”. A parasztok még a dézsmát is fizették néha angolnával a kolostoroknak.
A szerzetesek hódfarkat is ettek, „azt halnak tekintve”. Az állat többi részét vagy kidobták, vagy illatszerkészítők használták fel parfümökhöz. A tengerparti kolostorok lakói pedig lelkiismeret-furdalás nélkül lakmároztak delfinekből, egyszerűen csak halaknak nevezve őket.
Nem csoda, hogy a nagy lakomák emésztési problémákat okoztak. Az angliai Muchelney apátságban a gond megoldására egy külön, kétszintes épületet húztak fel: egy negyven férőhelyes illemhelyet! A szerzetesek szorgalmasan gyűjtögették a gyomorpanaszok elleni recepteket is.
Például székrekedés ellen egyél gyümölcsöt, vagy „végy egy darab szappant, formázd meg és… helyezd fel végbélkúpként. Aztán feküdj le pihenni.” Hát, nem irigyeljük azokat az elszánt szerzeteseket, akik rászánták magukat egy ilyen kúrára!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: