Douglas: Jó napot, Zágráb, Adria 550.
Irányító: Adria 550, Zágráb, jó napot, hallgatom.
Douglas: Elhagytuk a 325-ös szintet, Zágráb 14 perckor.
Irányító: Milyen magasan vagytok most?
Douglas: 327.
Tasić ledöbbent a hallottaktól: a Douglas ugyanis éppen szembement a Tridenttel emelkedés közben!
Az izgalomtól és a sietségtől Tasić angolról horvátra váltott, és szinte kiabálva utasította a Douglast, hogy tartsák a jelenlegi magasságot. A Douglas visszakérdezett, Tasić pedig értékes másodperceket vesztve, zaklatottan magyarázta nekik, hogy szembe jön egy konfliktusos gép a 335-ös szinten (ne feledd, a gép valójában 330-on volt, csak a radar mutatta magasabbnak). A Douglas visszaigazolta, hogy maradnak 330-on.
Irányító: Ööö… tartsátok meg ezt a magasságot és jelentsétek Zágráb átrepülését!
Douglas: Milyen magasságot?
Irányító: Amire most emelkedtetek, mert… uh… előttetek repül egy gép 335-ön, balról jobbra!
Douglas: Oké, maradunk pontosan 330-on.
Ez volt az utolsó üzenet a Douglas fedélzetéről. A rádiózás horvát nyelven folyt, ami jelentősen bonyolította a helyzetet, mivel a más országokból származó személyzetek – beleértve a Tridentét is – nem értették a tartalmát.
Tasić azt hitte, elhárította a veszélyt, és más járatokkal kezdett foglalkozni. 30 másodperccel az utolsó kapcsolatfelvétel után, figyelmen kívül hagyva más gépek hívásait, majdnem két percen át felváltva hívogatta a Tridentet és a Douglast. Eredménytelenül. Mindkét gép néma maradt…
A csendet egy közelben repülő német Boeing-737 kapitányának jelentése törte meg, aki közölte, hogy robbanást látott maga előtt, majd két zuhanó, fekete füstbe burkolózó repülőgépet (később, amikor visszahallgatta a saját jelentését, a német pilóta alig értette a saját beszédét).
„Zágráb! Úgy tűnik, láttunk egy légi ütközést. Két gépről beszélünk, valószínűleg kicsit alattunk. Lehet, hogy előttünk történt egy ütközés… öö… pont Zágráb felett. Láttunk két gépet a föld felé zuhanni… és füst jött belőlük.”
Tasić irányító ekkorra már felfogta, mi történt. Sápadtan, a sokktól bénultan vette le a fülhallgatóját, és tette le maga elé a pultra.
Mindössze 3 másodperccel a Zágrábnak küldött utolsó üzenete után, 330-as repülési szinten, 122 fokos szögben és mintegy 1700 km/h-s egyesített sebességgel a Douglas a Tridentbe csapódott. A Douglas bal szárnyának 5 méteres belépőéle felhasította a Trident pilótafülkéjét és az utastér orr-részét, aminek következtében a személyzet mindhárom tagja azonnal szörnyethalt, az utasok pedig hamar megfulladtak az oxigénhiánytól ilyen magasságban. Az ütközéstől a Douglas bal szárnya leszakadt, és felrobbant a benne lévő üzemanyagtartály. A roncsok a Trident 1-es (bal oldali) hajtóművébe repültek, ami szintén felrobbant.
A levegőben darabokra hulló Douglas a lenti szőlőültetvények felé száguldott. A túlélő pilóták próbálták kivenni a gépet a zuhanásból, de a kritikus sérülések miatt ez lehetetlen volt. A pilótafülke hangrögzítőjén az utolsó szavakat a másodpilóta mondta ki: „Nekünk végünk. Viszlát. Viszlát.” A gép Zágrábtól 26 kilométerre északkeletre csapódott a földbe. A masszívabb szerkezetű Trident kicsit tovább bírta a levegőben, és a Douglastól 4 kilométerre zuhant le.
Miközben mindkét megcsonkított gép a föld felé zuhant, roncsdarabok és emberek hullottak a házakra és a földekre. A szemtanúk szerint a látvány apokaliptikus volt. Repülőgéprészek, égett műanyag, vas, poggyászok és holttestek szóródtak szét több tucat négyzetkilométeren – kukoricásban, szőlőben, erdőkben és a környező falvakban. A helyiek még hosszú évekig rettegve emlékeztek vissza erre a napra.
A horvát újságok idéztek egy szemtanút:
„A házban ültünk és készültünk a mezei munkára. Hirtelen dörgés hallatszott fentről, kiszaladtunk megnézni, nem jön-e vihar. A tiszta égen, olyanon, mint amilyennek most látom, egy repülő pörgött, zuhant és esett szét. Megijedtünk és azonnal beszaladtunk a házba. Hamarosan minden ránk kezdett hullani, a tetőre és az udvarra. Mint az eső… esett, és nem tudtuk, mi az. Amint elcsendesedett, kimentünk… Nem eső volt. Emberek, táskák, repülőgépülések hullottak ránk…”
A tűzoltó önkéntesek, akik a testrészek összegyűjtéséért feleltek, úgy emlékeztek vissza, hogy csak az alkohol mentette meg őket attól, hogy megőrüljenek.
Egy rendőr, aki az elsők között ért a katasztrófa helyszínére, jelentette, hogy a Trident roncsai között talált egy kislányt, aki még életjeleket adott, de a mentők kiérkezése előtt meghalt. Mind a 176 ember, aki a két gépen tartózkodott, életét vesztette, valamint 1 ember a földön is meghalt, ő lett a 177. áldozat.
Az ütközés okainak kivizsgálását a Jugoszláv Szövetségi Polgári Légiközlekedési Igazgatóság Balesetvizsgáló Bizottsága végezte a brit Balesetvizsgáló Osztály közreműködésével.
A zágrábi irányítóközpont minden munkatársát azonnal letartóztatták. Később Gradimir Tasić kivételével mindenkit elengedtek. A bírósági tárgyalásra 1977. április 11-én került sor. Vádlottként 5 légiforgalmi irányító, a repülésvezető és 2 tisztviselő állt a bíróság elé. Mindannyiukat azzal vádolták, hogy munkájuk során megsértették a légiközlekedés szabályait, veszélyeztetve ezzel emberek életét és vagyontárgyait, amiért akár 20 év börtön is járt. A hosszú eljárás végén egyedül Gradimir Tasićot találták bűnösnek, akit 7 év börtönre ítéltek.
Ez az ítélet tiltakozási hullámot váltott ki a légiirányítók körében világszerte, akik szerint Tasićból egyszerűen bűnbakot csináltak. Az ügy felülvizsgálatát kérték olyan nagy szervezetek is, mint a Nemzetközi Légi Szállítási Szövetség (IATA) és a Nemzetközi Repülőgép-pilóta Szövetségek Szövetsége (IFALPA), valamint számos nemzeti légiforgalmi irányító szakszervezet.
Ennek eredményeként az ügyet perújrafelvétel során újratárgyalták, és Gradimir Tasićot felmentették. 1978. november 29-én, több mint 26 hónap fogság után szabadult.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: