Miért váltak a szőnyegek a szovjet és posztszovjet lakások falainak állandó elemévé, annak ellenére, hogy sok országban mindig is a padlóra fektették őket? Ennek nem csak egy oka van.
Ebben a cikkben arról lesz szó, hogyan és miért alakult ki és vált tömegessé ez a szokás; milyen szőnyegeket akasztottak fel leggyakrabban és kik gyártották azokat; mennyibe kerültek és hogyan gondozták őket; miként alakult át a „fali szőnyeg” jelensége a 2000-es évek után, és mi a helyzet a faliszőnyegekkel napjainkban.
A panelek hidegétől az „otthon melegéig”: praktikus okok, amelyekre mindenki emlékszik
Az 1960–1980-as években a Szovjetunió rohamos tempóban épített több millió négyzetméternyi lakóteret. A panelházak típustervei megoldást jelentettek a lakáskérdésre, de elkerülhetetlen kompromisszumokkal jártak: vékony külső falak, hőhidak, tökéletes kivitelezést és rendszeres karbantartást igénylő illesztések, valamint a lakások közötti válaszfalak gyenge hangszigetelése. A sarok- és oldalsó szobák télen „lélegezték” a hideget, a falakon lecsapódott a pára, a csupasz felületek pedig felerősítették a visszhangot.
A fali szőnyeg volt a leginkább kézenfekvő módja annak, hogy egy csapásra több problémát is orvosolj: plusz légrést hozott létre a határoló szerkezetnél (a falnál), ezzel csökkentve a hőveszteséget és a párásodás kockázatát; elnyelte a visszhangot és részben tompította a szomszédok zajait; vizuálisan „összefogta” az üres szobát, meleg, textíliás hátteret adva neki.
A szigetelőanyag-hiány korszakában, amikor a felújításokat maguk a lakók végezték, a szőnyeg azonnali és költséghatékony megoldásként szolgált – hosszas munkálatok és építési por nélkül, érezhető gyakorlati haszonnal. Ennek eredményeként a köztudatban egy egyszerű összefüggés rögzült: „szőnyeg a falon – az azt jelenti, hogy melegebb és csendesebb van a szobában”.
A szőnyeg mint tőke és „örök darab” ajándék: a hiánygazdaság státuszlogikája
A második fontos ok szimbolikus. A minőségi, természetes gyapjúból készült szőnyeg drága és hiánycikknek számított. A családok hónapokig spóroltak rá, „kiutazással” jutottak hozzá, vagy alkalmi vételként szerezték be, esküvőkre és kerek évfordulókra ajándékozták, mint egy olyan tárgyat, amely túléli a bútorcseréket és a felújításokat.
Az 1970-es években egy ilyen szőnyeg körülbelül egy havi fizetésbe került (átlagfizetéssel számolva), de a sűrű, kézzel készült darabokért 2-3 havi átlagfizetésnek megfelelő összeget is elkértek.
Emiatt a szőnyeg az egyik legnagyobb háztartási beruházásnak számított – hasonlóan a tévékészülékhez vagy a szekrénysorhoz. Egy ilyen költséges tárgyat a padlóra teríteni, ahol gyorsan elhasználódik, nem lett volna ésszerű; a fal egyszerre biztosította a megóvását és a „díszhelyet” a lakásban. Így a szőnyeg nem csupán hőszigetelővé vált, hanem a „család portréjává”: az ünnepi fényképek hátterévé, a jólét és a családias otthon jelképévé.
Pontosan milyen szőnyegeket akasztottak fel: a szovjet enteriőr jellegzetes díszítőelemei
A tömeges városi lakásokban leggyakrabban gyári bolyhos (süppedős) szőnyegek és bolyhtalan, szövött szőnyegek (úgynevezett palaszok) tűntek fel, félgyapjú vagy gyapjú fonalból. A jellemző látkép: nagy központi medallion, növényi vagy geometrikus mintázat, bordűr a széleken, tompa bordó, terrakotta, olíva és okkeres árnyalatok. A „moldáv rózsák” elterjedt sztereotípiája nem véletlenül alakult ki: a Moldáv gazdaságban történelmileg erős hagyományai vannak a szőnyegszövésnek, és az ottani kombinátok hatalmas tételekben gyártották a virágmotívumos szőnyegeket – ezek az egész Szovjetunióban elterjedtek.
Az Észak-Kaukázusban, a Kaukázusontúlon és Közép-Ázsiában erősek voltak a kézi szövés iskolái: a dagesztáni, azerbajdzsáni, karabahi és türkmén szőnyegeket nagyra becsülték a csomók sűrűsége, a bonyolult, jellegzetesen szőnyegre jellemző geometrikus minták és a természetes festékanyagok mély színei miatt.
Ezek a darabok gyakrabban váltak „díszszőnyeggé” – a szalonokban és nappalikban akasztották fel őket. A városi panellakásokban nemritkán lógtak gyári készítésű gobelin faliképek is: stilizált tájképek, zsánerjelenetek, absztrakt grafikák, amelyek „szövetből készült festményként” funkcionáltak és „múzeumi” hangulatot kölcsönöztek a lakásbelsőnek. Mindeközben a tipikus összeállítás praktikus maradt: egy nagy szőnyeg a kanapé fölött vagy a hideg fal mentén, plusz szövött szőnyegek a padlón, a közlekedő részeken.
Kik gyártották: a gyárak és irányzatok térképe, az üzemektől a kézműves műhelyekig
A tömegtermelést a különböző köztársaságokban működő szövetségi kombinátok biztosították: Moldávia, Azerbajdzsán, Turkménia, Grúzia, Örményország, az Észak-Kaukázus és a Volga-mente. A nagy gyárak szabványos árucikkeket adtak ki, olyan tipizált méretekben, amelyek illettek az elterjedt lakásalaprajzokhoz – hogy a szőnyeg pontosan „passzoljon” a háromszemélyes kanapé fölé, vagy lefedje a problémás falszakaszt az ablakok és a sarok között.
Mennyibe került „kiakasztani a jólétet”: árak, fizetések és családi költségvetés
A szőnyeg gazdaságtana mindig is az arányokról szólt. Az egy vagy két kereső személlyel rendelkező család számára egy ilyen szőnyeg vásárlása több hónapos spórolást és más nagyobb kiadásokról való lemondást jelentett. Ezért a választás a legapróbb részletekig racionális volt: megnézték a szálak sűrűségét, megtapogatták az alapozást, összevetették az árnyalatokat a bútorokkal, lemérték a falszakaszt és a családtagok magasságát, hogy a minta a kompozíció közepére „essen”, és ne ütközzön a karnisokkal vagy falikarokkal.
Ezzel párhuzamosan a tartósságra is gondoltak – a természetes gyapjú évtizedekig „megtartja” a színét és a formáját, a falon pedig a szőnyeg szinte egyáltalán nem kopik. Ezért „felakasztani a falra” nem dicsekvés volt, hanem értékmentő stratégia: a tárgy tovább megőrizte a kinézetét és az értékét, mint a padlón, ahol a kitaposás, a szálhúzódások és foltok vártak volna rá.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: