Így az amerikai dzsipek nemcsak a mobilitás és az univerzális felhasználhatóság szimbólumává váltak, hanem felbecsülhetetlen mértékben hozzájárultak a szövetséges hadseregek harcképességének biztosításához a második világháború alatt.
De térjünk vissza cikkünk témájához: hogyan és miért kezdtek el furcsa vasoszlopokat rögzíteni ezekre a dzsipekre?
A dzsipek, ahogy már említettük, az amerikai hadsereg kedvencei voltak, különösen a felderítő küldetésekben, de ettől függetlenül nem voltak tökéletesek.
Az egyik komoly probléma a szélvédőjük volt. Bár védte a legénységet a széltől, az esőtől és a sártól, egy igazi Achilles-saroknak bizonyult. A ragyogó napsütés, a szélvédőről visszaverődve, jól látható csillogást hozott létre, amely könnyen felkelthette a német mesterlövészek figyelmét. Ezek a csillogások annyira erősek voltak, hogy lehetővé tették az ellenség számára, hogy gyorsan felfedezzék nemcsak az egyedül bóklászó dzsipeket, hanem egész konvojokat is, sebezhető célponttá téve őket ezáltal.
Számos ilyen veszélyes helyzettel szembesülve az amerikai katonák radikális döntést hoztak: elkezdték leengedni vagy teljesen leszerelni terepjáróik szélvédőjét. Ez segített csökkenteni a felfedezés valószínűségét, bár megfosztotta a legénységet az időjárás viszontagságaitól való védelemtől. Az ilyen intézkedések azt mutatják, hogy mennyire komolyan vették a biztonsági kérdéseket olyan körülmények között, ahol az élet a legapróbb részletektől függött.
És a németek azonnal kihasználták ezt.
Amikor a németek észrevették, hogy az amerikai katonák leengedett vagy teljesen leszerelt szélvédővel közlekednek a dzsipekkel, meglehetősen alattomos taktikát eszeltek ki. Az amerikaiak által gyakran használt utakon az ellenség vékony, de erős drótot vagy damilt kezdett kifeszíteni a vezető fejének magasságában. Ezek a csapdák gyakorlatilag láthatatlanok voltak, különösen rossz fényviszonyok között vagy a sűrű növényzetben.
Azok számára, akik nagy sebességgel haladtak a dzsipben vagy motorkerékpáron, az ilyen dróttal való ütközés tragédiába torkollhatott: súlyos sérülésektől a vezető vagy az utas azonnali lefejezéséig.
Ezek a halálos eszközök igazi rémálommá váltak az amerikai csapatok számára, akik a frontvonal veszélyes útszakaszain haladtak.
Így találták ki a „drótfogót”.
Hogy megvédjék a katonáikat ettől a fenyegetéstől, az amerikaiak gyorsan hatékony megoldást eszeltek ki. Elkezdték felszerelni a dzsipeket speciális szerkezetekkel – az első lökhárítóhoz hegesztett vasoszlopokkal, amelyeket „Wire Catchers”-nek (drótfogóknak) neveztek.
Ezek az eszközök egy hajlított fémrúdból álltak, hegyes vagy bevágott felső résszel, amely hatékonyan megbirkózott a veszélyes damillal. Amikor a dzsip nagy sebességgel ütközött egy ilyen dróttal, a csapda felemelte, megfeszítette és azonnal elszakította azt, megakadályozva a legénység sérülését.
Ez olyan fontos kiegészítésnek bizonyult, hogy nem sokkal később sok katona egyenesen megtagadta a különösen veszélyes feladatokra való kivonulást a „drótcsapda” nélküli dzsipeken, különösen amikor olyan terepre kellett menni, ahol sok fa volt, és számítani lehetett rá, hogy ilyen csapdával fognak találkozni.
Ez az egyszerű, de zseniális mérnöki megoldás lehetővé tette a német csapdák hatástalanítását és számos élet megmentését. Ez a példa jól mutatja, hogy még a háború extrém körülményei között is a leleményesség és a gyors reagálás felülmúlhatja az ellenség terveit.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: