Velence egy kikötőváros, és ezzel összefüggésben érthető, hogy tele volt bujaságra vágyó férfiakkal, nemcsak polgárokkal, hanem más országokból érkezett kereskedőkkel, diplomatákkal, tengerészekkel is. A XV. század végén a hatóságok úgy döntöttek, hogy nem álszentkednek tovább, és megpróbálják az összes kurtizánt egyetlen negyedbe terelni, ahol engedélyezték nekik, hogy szabadon mozogjanak a városban.
Az új törvény hatályba lépése után az utazásból visszatérő polgárok megállapították: a város bordélyházzá változott.
Ugyanakkor a velencei kurtizánok jobban védve voltak, mint az átlagos európai prostituáltak. A város vezetése értékelte a pénzt – ezek a nők (és fiúk) hatalmas hasznot hoztak a városnak. Így amikor egy kliens durvasága miatt őrséget hívott, a nő tudta, hogy megvédik – hiszen jövedelmező gazdasági tétel, és ez volt a legfontosabb Velence számára (a kurtizánok becsületes adófizetők voltak, és az ő pénzükből építettek gályákat a törökök ellen).
Az egyik leghíresebb velencei kurtizánnak Veronika Francót tartják, aki maga is egy kurtizán és egy velencei tisztviselő lánya volt. A tizenhat éves Veronika portréját a nagy Tintoretto festette, akit elbűvölt a szépsége (a festő a lány anyjának barátja volt). 20 évesen Veronika felkerült a jámbor kurtizánok listájára.
A lány jó oktatásban részesült, verseket írt, barátai között arisztokraták és kereskedők voltak (a leendő cortigiane-ok oktatásába való befektetés jó befektetésnek számított, mivel egy sikeres kurtizán jövedelméből egy egész család megélhetett).
Veronica állandó látogatója volt Domenico Vanier szenátor és filantróp szalonjában, aki egy könyvtárat ajándékozott neki (értékes ajándék!), és élete végéig eltartotta. Később Andrea Tron patrícius lett Veronika gyermekének apja.
1580-ban rosszindulatú emberek feljelentése alapján az inkvizíció bírósága elé állították, de sikerült megvédenie magát (azzal vádolták, hogy „ördögi idézéseket használ, tiltott játékokat játszik a házában, szerelmi varázslatokat bocsát német kereskedőkre, húst eszik péntekenként, elhanyagolja a templomba járást, és hazudik a családi állapotáról, hogy olyan ékszereket viselhessen, amelyeket a prostituáltaknak tilos”).
Veronika Francóhoz vitték 1574-ben a velencei diplomaták a 22 éves III. Henrik Valois-t, a leendő francia királyt, velencei történelmi látogatásának befejezéseként. Először a trónörökösnek megmutatták, hogyan építenek egy gályát egyetlen nap alatt az Arzenálban, aztán 3000 fogásos ebédet rendeztek neki, a nap végén pedig Veronikához vitték. Nem csoda, hogy a következő évtizedekben Franciaország rendkívül jóindulatúan viszonyult a Velencei Köztársasághoz.
Egy „nemes” kurtizán számára különösen fontos volt, hogy valamivel többet képviseljen, mint egy ügyes szeretőt, legalább azért, hogy szükség esetén meg tudja védeni magát a kritikától. Pietro Aretino és Maffio Venier támadásaira válaszolva Veronika Franco megmutatta tehetségét mint értelmiségi és író.
Válaszaiban Franco költői és levélírói munkásságának egyik vezérmotívuma a nők védelme a férfiak támadásaitól, ami a XX. században a feminista mozgalom figyelmét is felkeltette a költőnő öröksége iránt.
A kurtizánok egyedülálló helyzete a velencei társadalomban különleges jogokat biztosított nekik, amelyekkel a tisztességes nők nem rendelkeztek. Például Veronika Franco verseket publikált, amelyekben arra buzdította a nőket, hogy álljanak ki magukért. Verseiben a testi örömök feletti elégedettségét is kifejezte, ami botrányos gondolkodásmódnak számított bármely XVI. századi nő számára.
Ahogy sejtheted, a kurtizánok élete nem korlátozódott a fogadásokra és a neves mecénásokkal való találkozókra. A cortigiane életéről szóló, némileg idealizált történetek gyakran nem említik sem a szifiliszt (ami a szakma velejárója volt), sem a bűncselekményeket, amelyeknek áldozatul estek. Az elégedetlen kliensek megcsonkíthatták a nőket vágásokkal, és csoportosan megerőszakolhatták őket, amit trentuno-nak, azaz „harmincegy”-nek neveztek (a részt vevő férfiak száma szerint).
Összességében ez egy nagyon ellentmondásos időszak volt. Egyrészt a nőknek lehetőségük nyílt arra, hogy a férfiakkal egyenrangúan részt vegyenek a társadalom szellemi életében, és megmutassák magukat.
Ugyanakkor a nőknek azon vágya, hogy íróként és értelmiségiként érvényesüljenek, gyakran abból fakadt, hogy meg akarták védeni magukat vagy egyenesen muszáj volt megvédeniük magukat a férfiakkal és a társadalommal szemben. Ez a státusz a felsőbb osztályba szóló belépőjegy lett számukra, ahol befolyásos mecénásokra tehettek szert, ezzel megvédve magukat egy közönséges „gyertyás” prostituált életétől.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: