Az V-XV. században az európaiak egyedi építészeti megoldásokat fejlesztettek ki a hideg elleni védekezésre. Egy tipikus parasztház, amelynek alapterülete körülbelül 40-50 négyzetméter volt, 6-8 fős családot tudott befogadni.
Hideg kő és meleg gyapjú: a középkori otthon titkai.
Az akkori lakások jellegzetessége az egyetlen helyiségből álló elrendezés volt, ahol az emberek gyakran osztoztak a téren a háziállatokkal – ez a közelség segített 3-4 fokkal magasabb hőmérsékletet fenntartani a helyiségben, mint kint.
A XIII. századra megjelentek az első kémények, ami jelentősen javította az életminőséget – addig a tűzhely füstje a tetőn lévő lyukon vagy egyszerűen a falak repedésein keresztül távozott. Régészeti leletek azt mutatják, hogy Anglia egyes régióiban a kandallók elérték a 2,5 méter szélességet és az 1,8 méter mélységet, ami lehetővé tette az ételek elkészítését és a helyiség fűtését egyszerre.
Az akár 30 centiméter vastag szalmatetők kiváló hőszigetelőként szolgáltak, és megfelelő karbantartás mellett 15-20 évig is kitartottak. Az északi régiókban a házakat gyakran 1-2 méter magas mesterséges dombokra építették, ami védte őket az alap átfagyásától. Skandináviában a régészek dupla falú házak maradványait fedezték fel, amelyek falai közé homokot vagy hamut töltöttek a további hőszigetelés érdekében.
Különös figyelmet fordítottak az ablakokra – a gazdag házakban sokszor vékonyra kifeszített bőrt használtak, ami a fény körülbelül 30%-át engedte át. A XV. századra a tehetős városiak otthonaiban megjelentek az első üvegablakok, amelyek egy vagyont értek – egy négyzetméter üveg annyiba került, mint egy tehén.
Az ingtől a köpenyig: a középkori ruhatár titkai
A középkori európai ember ruházata egy átgondolt rétegrendszer volt. A lenvászonból készült alsóing hossza elérhette az 1,5 métert, és a súlya akár az 500 grammot is. Erre jött a gyapjúkott – egyfajta tunika, amelynek elkészítéséhez gyakran 4 méter szövetre is szükség volt. A XIV. századra a tehetős városiak akár 4-5 réteg ruhát is viseltek egyszerre.
Különösen értékesek voltak a szőrmetermékek: egy mókusprém bunda elkészítéséhez 100-120 mókusbőrre volt szükség. A minőségi szőrme ára olyan magas volt, hogy 1312-ben Franciaországban törvényt hoztak, amely csak a legmagasabb rangú nemesek számára engedélyezte a hermelin viselését.
A középkori kesztyűket gyakran kecskebőrből varrták, és nyúlprémmel bélelték. A XIV. századi kereskedők feljegyzéseiben megemlítik, hogy egy pár minőségi téli kesztyű egy képzett kézműves heti keresetét is elérhette. A lábak védelmére vastag gyapjúból készült harisnyát használtak, amelyeket bőrszíjakkal rögzítettek az övhöz. A zord teleken a nemesek báránybőrrel bélelt szőrmecsizmát viseltek, amelyek akár -25 fokos hideget is kibírtak.
A veremtől a kamráig: a téli készletek titkai
A télre való felkészülés már nyáron elkezdődött. Egy paraszti család évente körülbelül 200-250 kilogramm gabonát takarított be fejenként. A húst sóval tartósították – egy 80-90 kilogrammos sertéshez körülbelül 8 kilogramm sóra volt szükség. Egyes régiókban a sót annyira nagyra értékelték, hogy fizetőeszközként használták.
A XIII. századi kolostorok feljegyzéseiben 3 méter mély földalatti tárolókról olvashatunk, ahol a hőmérséklet még nyáron is +4 fok körül volt. Ezekben a vermekben hónapokig lehetett tárolni az élelmiszert. A sárgarépát és a fehérrépát homokban tárolták, a káposztát 100 literes hordókban savanyították, az almát pedig rétegesen nedves szalmába rakták.
Különösen népszerű volt a füstölt hús – bizonyos fafajták füstje nemcsak tartósította az élelmiszert, hanem különleges ízt is adott neki. A várakban különleges füstölők voltak, ahol a húst akár 6 hónapig is lehetett tárolni. A halat szárították, sózták és füstölték – a régészek olyan szárítók maradványait találták, ahol akár 500 halat is feldolgozhattak egyszerre.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a “Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: