Az aranyérc és a kiábrándulás
Az évek során Schmidt valóban talált aranyat, de nem olyan mennyiségben, amilyenre számított. Az ércminták elemzése után felfedezte, hogy az aranytartalom tonnánként körülbelül 2-3 gramm – ez rendkívül alacsony koncentráció a jövedelmező bányászathoz.
Sőt, mire 1938-ban befejezte az alagutat, az aranyárak stabilizálódtak, az aranyláz korszaka pedig véget ért. A vasúttársaságok átálltak a közúti szállításra, így az állomáshoz vezető rövidített út fölöslegessé vált.
A projekt gazdasági célszerűsége kezdettől fogva kétséges volt. Még sikeres aranybányászat esetén is a bevételek aligha térültek volna meg a 38 évnyi kemény munka után. De Schmidt folytatta a munkát, nyilvánvalóan nem csak kereskedelmi megfontolások vezérelték.
A modern pszichológusok Schmidt esetét a kitartás extrém formájának példájaként tanulmányozzák, ami már a kényszerbetegséggel (obszesszív-kompulzív zavarral) határos. Szomszédai megjegyezték, hogy az évek során egyre zárkózottabbá vált, és kizárólag az alagútjáról beszélt.
Lehetséges, hogy a projekt egy módja volt számára, hogy megbirkózzon a magánnyal, és értelmet adjon az életének a zord sivatagi körülmények között. Az alagútban töltött minden munkanap a haladás és a teljesítmény érzetét adta neki, amit az élet más területein nem talált meg korábban.
Néhány kutató azt feltételezi, hogy Schmidt az autizmus egy formájában szenvedett, ami megmagyarázná a monoton munkára való képességét és a társas kapcsolatok kerülését.
Váratlan hírnév
Az 1930-as években Schmidt története felkeltette a sajtó figyelmét. Az újságírók „vakondembernek” és „Amerika legkitartóbb emberének” nevezték. Riporterek érkeztek a sivatagba, hogy interjút készítsenek a remetével, de Schmidt kelletlenül kommunikált az idegenekkel.
A CBS rádióállomás műsort készített róla, a Popular Mechanics magazin pedig részletes cikket közölt a munkamódszereiről. Több filmtársaság is felajánlotta, hogy filmet készít róla, de Schmidt minden ajánlatot elutasított.
A hírnév nem változtatta meg az életmódját. A projekt befejezéséig folytatta a munkát az alagútban, figyelmen kívül hagyva a sajtó és a kíváncsi turisták figyelmét.
1938-ban, 38 év munka után, Schmidt áttörte az utolsó méter kőzetet, és az alagút elkészült. Teljes hossza 636 méter, magassága 2,4 méter, szélessége 1,8 méter lett. Egy teljes értékű, fagerendákkal megerősített átjáró volt a hegyen keresztül.
De az ünneplés rövid életű volt. Ekkorra Schmidt már 66 éves volt, az egészségét pedig tönkretette az évtizedekig tartó nehéz fizikai munka. Az aranybányászat soha nem vált nyereségessé, a szállítóalagút iránti igény pedig megszűnt.
Schmidt még 16 évig élt az alagút mellett, időnként dolgozott benne, és megmutatta a látogatóknak. 1954-ben halt meg 82 éves korában, vagyonát unokaöccsére hagyva.
Ma a Schmidt-alagút turisztikai látványosság és történelmi emlékhely. Felvették az USA Történelmi Helyek Nemzeti Jegyzékébe, mint az egyéni mérnöki teljesítmény példáját.
A geológusok megerősítik, hogy a munkát egy amatőrhöz képest bámulatos pontossággal végezték el. Az alagút máig stabil, szerkezete megfelel a korabeli mérnöki szabványoknak.
A Burro Schmidt-alagút az emberi kitartás emlékműve marad, de egyben figyelmeztetés is a megszállottság áráról. Egy kétséges gazdasági értékű projektre pazarolt 38 év élet felveti az ilyen áldozatok ésszerűségének kérdését.
Másrészről nézve viszont Schmidt elérte azt, amit lehetetlennek tartottak – egyedül, primitív eszközökkel vágott át egy hegyet. Teljesítménye inspirálhatja azokat, akik látszólag leküzdhetetlen akadályokkal néznek szembe.
Ennek az embernek a története emlékeztet minket arra, hogy az emberi képességek határai gyakran csak a képzeletünkben léteznek.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: