„Éjszakánként harminc katonát kellett boldoggá tenniük” – így működtek a japánok „vigaszállomásai” a második világháborúban

A „vigaszállomások” szigorú időbeosztás szerint működtek: reggel 9-től a közlegények látogatták őket. 16:00 és 20:00 óra között a magasabb rangú katonák következtek. Végül este 8 órától éjfélig a főtisztek és tábornokok tették tiszteletüket.

• Érdekesség, hogy a nők kétféleképpen kerültek a „vigaszállomásokra”. Vagy erőszakkal hurcolták el őket egyenesen az otthonukból, vagy pedig megtévesztéssel: elhitték a japánok ígéretét, miszerint egy másik városban jól fizető állást kapnak, például szolgálóként, szövőnőként vagy „különleges ápolónőként”. Csak a helyszínen derült ki számukra a munka valódi természete.

Maguk a „vigaszállomások” két típusba sorolhatók: voltak tisztán katonaiak, amelyek teljes mértékben a fegyveres erők irányítása alatt álltak, és voltak katonai-magán jellegűek, amelyeket „vállalkozók” szerveztek a női társaságra vágyó, „szenvedő” katonák támogatására. A „vigasztalónők” életkorára a japánok nem voltak tekintettel – könnyen idekerülhettek akár 12-13 éves lányok is.

• Egyikük így emlékezett vissza: „Japán katonák törtek be a házunkba rizsért. Megláttak, és felráncigáltak egy teherautóra, ahol már több másik lány is ült.”

Minden nőnek egy átlagos hétköznapon legalább 20-30 „klienst” kellett kiszolgálnia. Hétvégén ez a szám akár az 50-et is elérhette. Ha egy „vigasztalónő” rájött, hogy terhes, jelentenie kellett. Válaszul egy speciális szert kapott, amit „606-os számú antibiotikum-terramicinnek” neveztek, az abortusz előidézésére. Ennek ellenére néhány nőnek sikerült megszöknie, sőt, a gyermekét is világra hoznia és megtartania.

A „vigasztalónők” sorsa

A „vigaszállomásokat” csak 1945 augusztus-szeptemberében számolták fel, Japán („a Felkelő Nap Országa”) végső, feltétel nélküli kapitulációja után.

• A háború után Japán sokáig hevesen tagadta a felelősségét a „vigaszállomások” létrehozásában. Azzal érveltek, hogy a jelenség nem volt tömeges méretű, és a nők kivétel nélkül önként, pénzért dolgoztak ott. Nem meglepő tehát, hogy a mai japán történelemtankönyvek második világháborúról szóló fejezeteiben egyetlen szót sem találsz ezekről az „állomásokról”.

Maga a rendszer kiagyalója, Okamura tábornok 1966-ban Japánban halt meg, anélkül, hogy a legcsekélyebb lelkifurdalást s érezte volna. Abe Sindzó japán miniszterelnök pedig még 2007-ben is szemrebbenés nélkül állította:

„Az áldozatok tömeges voltát eddig senki sem bizonyította.”

Mindezt annak ellenére, hogy a körülbelül 400 ezer fogva tartott és megkínzott nőnek alig a negyede élte túl a „vigaszállomásokat”. Sokan egyszerűen nem bírták a „termelési terhelést”, és öngyilkosok lettek. De a túlélők sorsa is könyörtelenül kettétört.

• Japán csak 2015-ben ismerte el részlegesen a felelősségét – de akkor is csak a Dél-Koreával fenntartott „baráti” kapcsolatokra való tekintettel, és csak a koreai áldozatok felé. Fizettek némi kártérítést is. Dél-Koreában ma külön emléknap (minden év augusztus 14.) tiszteleg a „vigasztalónők” előtt. Nem véletlenül, hiszen a „vigaszállomásokon” dolgoztatott nők túlnyomó többsége koreai volt.

2017-ben a dél-koreaiak Puszanban emlékművet is állítottak egy „vigasztalónőnek”, méghozzá pont a japán főkonzulátus épületével szemben. Válaszul Japán egyszerűen visszahívta a konzulját a városból.