Egyébként sem a turisták, sem a tehetős dubaji polgárok nem bírnak ki 5-10 percnél többet ebben a hőségben, ezért még néhány buszmegálló is légkondicionált. Ezzel szemben az építőmunkásoknak napi 14 órát kell dolgozniuk ebben a pokoli melegben. Ebből már te is levonhatod a következtetést a dubaji halálozási rátáról – ami igen magas. De a városvezetést ez nem aggasztja: az emírségnek van elég pénze a veszteségek pótlására.
Az Afrikából és a Közel-Keletről érkezőknek általában a legrosszabbul fizetett, szakképzettséget nem igénylő munkák jutnak. A lakhatási körülményeiket is aligha lehet kényelmesnek nevezni. A Sonapur nevű munkásgettóban több mint 150 ezer ember él elviselhetetlen körülmények között.
Sokuknak néha még ételre sincs pénze, pedig éppen ezeknek az embereknek köszönhetően gyarapszik Dubaj kincstára újabb és újabb építészeti remekművekkel. Az emberek úgy élnek a gettóban, mint patkányok a hordóban, a hatóságok pedig gondosan úgy tesznek, mintha Sonapur nem is létezne. És tulajdonképpen ez a dubaji való élet éles tükörképe.
Egyébként formálisan Dubaj irányítása a Halífa bin Zájed al-Nahjan vezette szövetségi monarchia kezében van. A tényleges hatalom azonban Mohammed bin Rásid al-Maktúm emíré. Ő az emírség alelnöke, miniszterelnöke, főbankára és rendőrfőnöke is egyben. Ennek az embernek a befolyása a város életének minden területére szó szerint határtalan, és minden engedetlenséget rendkívül szigorúan büntetnek. Ezért mondhatjuk, hogy Dubajban diktatúra uralkodik.
A dubaji rendőrség szigorú és… látványos. A rendőrök szuperautókkal, például Ferrarikkal száguldoznak a városban, és az embereket alapvetően két kategóriára osztják: lojális állampolgárokra és külföldiekre, akikről nem tudni, mit várhatnak. Az első kategóriával a rend őreinek nincs bajuk, amíg azok csendben vannak. A második csoport viszont állandó függésben él: bármilyen vétségért börtönbe zárhatják vagy kitoloncolhatják őket. Valószínűleg éppen a büntetések szigorúsága miatt nincs szinte semmilyen bűnözés Dubajban. A szabadságodat gyakorlatilag bármiért elveszítheted – például a hatóságok kritizálásáért is.
Az Emírségek hatalmasságai és gazdag lakói – nemcsak Dubajban – őszintén tartanak két dologtól: attól, hogy Amerika nem védi meg őket többé a mohó szomszédoktól, és attól, hogy egy szép napon elfogy az olajuk. Ez nem is meglepő: ezeknek az államoknak, amelyek szó szerint tegnap még nomádok voltak és a sivatag közepén éltek, nincs más bevételi forrásuk. Az Emírségek nem termelnek semmit, érdemben nem kereskednek. Nem tudnak pénzt keresni, ezért amint elfogy az olaj – márpedig egyszer el fog fogyni –, az igazi katasztrófa lesz az Emírségek számára. Ezt pedig semmiképpen sem engedhetik meg…
Dubajban ezt mindenki másnál hamarabb felismerték, ezért kezdtek aktívan befektetni a turizmusba, hogy ne maradjanak teljesen üres kézzel. Csakhogy a turistákat a gazdag és fényűző Dubaj vonzza. Érdekes kérdés, hogy ki utazik majd ide, miután az Emírségek pénze elfogyott?!
És egyébként van még egy érték Dubajban az olajon kívül, természetesen. A víz az a pótolhatatlan és szükséges erőforrás, amit a sivatag lakói jól ismernek. Emlékeznek rá, milyen rossz volt nélküle… De mi változott? A modern, gazdag Dubajban a vizet nyakló nélkül pazarolják. A gazdag városlakók valószínűleg azt hiszik, hogy a víz, akárcsak az olaj, örökké fog tartani.
Rengeteg nyitott medence, amelyek párolognak a tűző napon, a zöld golfpályák végtelen öntözése (amire valljuk be, nem sokaknak van szüksége), mesterséges vízesések és így tovább. A víz szó szerint a semmibe folyik, és teljesen nyilvánvaló, hogy ez a történet kísértetiesen hasonlít az olaj sztorijára.
Van egy mondás: ha Dubaj élőlény lenne, egy ezer plasztikai műtéten átesett szörnyeteg lenne, fémből készült szívvel. Hát persze, mi más is lehetne, ha egyszer ez az emírség teljesen mesterséges, a sivatagban épült, a végtelen homoktenger közepén. Túl nagy, túl grandiózus, túl… Minden túl sok… Ebben a városban minden művi, még az emberek mosolya is. De hát ez az a sikk és csillogás, amit mindenki el akart érni, és amiért a turisták a világ minden tájáról özönlenek az emírségbe. Nem igaz?
A valóságban a csillogó Dubajnak van egy nagyon visszataszító oldala, ami már önmagában is borzalmas: a zsarnokság teljesen törvényesített. Éhezés, nyomorúságos lét és a legkeményebb munkakörülmények – pontosan így működik Dubaj és az összes többi emírség árnyoldala.
A migránsok a jobb élet és a kiegészítő kereset reményében érkeznek ide, de elveszik tőlük a szabadságot, az egészséget és az önmegvalósítás minden lehetőségét. Csak a gazdák javát szolgáló munka marad.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: