Mivel abban a korban még nem volt GPS, a hajó pontos pozíciójának megtartása érdekében több hidroakusztikus jeladót telepítettek az óceán fenekére. Ezek a jeladók fogadták a Glomar Explorer által folyamatosan küldött akusztikus jeleket, és visszaküldték azokat, így a mért késleltetésnek köszönhetően az automatika néhány méteres pontossággal ki tudta számítani a hajó pozícióját.
Ha a felsoroltak közül bármi, vagy tucatnyi más alkatrész nem működött volna, a művelet kudarcba fulladt volna. Ezeknek a részleteknek a nagy részét a projekt résztvevői maguk mesélték el a Michael White rendezte „Azorian: a K-129 kiemelése” című dokumentumfilmhez adott interjúkban.
Végül a „Clementine” karmai be tudtak hatolni a talajba, és meg tudták akasztani a tengeralattjáró elülső felét, megkezdve annak kiemelését (a elsüllyedéskor a tengeralattjáróról letört a tat). A K-129 roncsaira a befogóeszközre szerelt szonár segítségével sikerült rátalálni. Az öt kilométeres csőfelfüggesztés nem volt merev, és elkerülhetetlenül meghajlott az áramlatok hatására, ezért a manőverező motorokat magára a „Clementine”-re kellett felszerelni. A manőverezést a felszínen lévő hajóval egyidejűleg kellett végezni, és ezt a folyamatot számos, a hajóhoz a csövön keresztül vezetett kábellel összekötött tévékamera segítségével irányították.
Miután a „Clementine” karmai (vagy fogói) szilárdan megragadták a K-129 elülső részét, a folyamatot fordított sorrendben indították el. Most a Glomar Explorer darui a csöveknél fogva húzták ki a befogóeszközt, a mérnökök pedig egymás után leválasztották a csöveket a felfüggesztésről. Félúton a „Clementine” legalább egyik karma letört, ami a beakasztott 30 méteres tengeralattjáró-részlet megsemmisüléséhez vezetett. A hátsó része a felül kiálló parancsnoki toronnyal együtt, ahol a rakéták és az indítótubusuk volt, visszaesett a fenékre, a karmokban pedig a 12 méteres orr-szegmens maradt. A letört rész visszaesett a fenékre, és apró darabokra tört, így már nem lehetett kiemelni, pedig ebben volt a legérdekesebb rész.
Persze lehetetlen ellenőrizni, hogy a roncsdarab tényleg visszaesett-e a fenékre, és nem emelték-e ki. Az 1970-es években, amikor az „Azorianról” megjelentek az első hírek, az amerikai hatóságok félrevezették a közvéleményt, azt állítva, hogy a művelet kudarccal végződött, és csak apró, érdektelen darabokat sikerült kiemelniük.
Még ha a leesett rész sok roncsra is tört, az apró dolgok kiemelése jelentősen egyszerűbb, mint a nagyoké. Elképzelhetetlen, hogy az amerikai hírszerzés beletörődött volna a letört darabba, amiért ezt a több éves műveletet elindították, és ne próbált volna meg legalább valamit kiemelni belőle.
Mit sikerült kiemelni
De még az orr-részletben is, amelyet egyébként a fenék résén keresztül emeltek ki, rengeteg érdekes dolog volt. Először is sikerült két atomtorpedót megszerezni. Másodszor, a roncsok átvizsgálása során rengeteg műszaki dokumentumot találtak, köztük a ballisztikus rakéták kezelési útmutatóját. Ezeket számos jelentés, kézikönyv, utasítás, parancs és a katonai bürokrácia egyéb elemei egészítették ki. Egyes források szerint még rejtjelező könyveket és kriptográfiai berendezéseket is sikerült kiemelni. Elméletileg a hajóorrban elhelyezett szonár is épen maradt.
Végül számtalan apró részletre derült fény, mint például az üzemanyagtartály pontos vastagsága, a nyílások és fedélzetek kialakítása, a felhasznált anyag – egyszóval igazi kincsesbánya volt ez a haditengerészeti hírszerzés számára. Találtak egy könyvet is a legénység egyik tagjánál: „Az amerikai Nyugat rövid történetei: cowboyok és indiánok” címmel.
Emellett az orr-részlegben hat elhunyt tengerész holttestét sikerült azonosítani. Tengerészeti szertartás szerint temették el őket a tengerben. Az 1990-es években a temetésről készült videofelvételt a hajó kiemelt harangjával és a koporsókat borító szovjet zászlóval együtt átadták az Orosz Föderáció kormányának.
Nem teljesen világos, hogy miért süllyedt el a hajó. Viktor Digalo szovjet admirális úgy vélte, hogy az ok az amerikai Swordfish tengeralattjáróval való ütközés volt, amely éppen akkoriban tevékenykedett a Csendes-óceán északi részén, és megsérült. Ezt a verziót a White filmjében adott interjúban is fenntartotta. A XXI. században azonban a japán sajtóban az 1970-es évekből származó fényképeket találtak erről a tengeralattjáróról a kikötőben, amelyeken látszik, hogy bár a periszkópja meghajlott, de a hajótest ép.
Más verziók közé tartoznak a folyékony rakéta-üzemanyaggal vagy a torpedókkal hirtelen felmerülő problémák. A legteljesebb verziót Jack Newman kapitány, egy amerikai tengeralattjáró-tiszt adta, aki az elsők között jutott be a kiemelt K-129 belsejébe. Elemezte a SOSUS állomások által rögzített hangokat, és összevetette azokat a tengeralattjárón található naplóbejegyzésekkel, ami lehetővé tette számára az események rekonstruálását.
Véleménye szerint a katasztrófa március 11-én, körülbelül 22 órakor történt Petropavlovszkban (az orr-részlegben lévő órák 22:10-kor álltak meg). Körülbelül 21:20-kor a hajó parancsnoka, Vlagyimir Kobzar első rangú kapitány több éles fordulatot rendelt el, hogy a szonárral letapogassa a hajó mögötti holttereket (erre bizonyítékok vannak a kiemelt dokumentációban). Ez a szovjet tengeralattjárók szokásos manővere volt, amelyet általában a periszkópos mélységbe való emelkedés és az RDP felemelése követett – ez utóbbi, akárcsak a periszkóp, jól látható a roncsokon. Az RDP, vagyis a légzőcső egy olyan eszköz, amely biztosítja a motor működését víz alatti helyzetben. Gyakorlatilag egy légzőcső, amelyen keresztül a dízelmotorhoz levegő jut.
Bár úgy tartják, hogy a merülő tengeralattjárókat nem fenyegetik a hullámok, ez nem teljesen igaz. Erős hullámzás esetén a hajó parancsnoki tornya periszkópos mélységben a felszínen lehet, és azon az estén vihar volt a tengeren. Newman úgy véli, hogy az egyik hullám visszaverődött a kiálló parancsnoki toronyról, felemelkedett, és elárasztotta az RDP-t. Általában erre fel van készítve a tengeralattjáró, de a K-129 légzőcsöve megsérülhetett, ami végül a katasztrófához vezetett. Rajta keresztül víz jutott a hátsó akkumulátor-rekeszbe, ami rövidzárlatot okozott. Ez az akkumulátorok meghibásodása mellett mérgező gázok heves felszabadulását és tüzeket okozott, amelyek egy idő után reakciót váltottak ki a ballisztikus rakéták folyékony üzemanyag-komponensei között (lényegében a hajótesten belül indították el őket).
A valódi okot valószínűleg csak a jövő víz alatti régészei tudják majd megállapítani a K-129 roncsainak teljes megismerése után. Mivel a dokumentumok jelentős része még mindig titkosított, nem tudni, hogy az amerikaiak pontosan mikor fejezték be a maradványok tanulmányozását, de úgy tartják, hogy az „Azorian projekt” 1974-ben fejeződött be.
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: