Az amerikaiaknak sikerült megcsinálni a lehetetlent.
A szovjet K-129 tengeralattjáró öt kilométeres mélységben süllyedt el a teljes legénységgel együtt. Úgy gondolták, ez garantálja, hogy sem a hajót, sem a legénységet senki sem fogja többé látni, és a Szovjetunióban komolyan sem vették annak lehetőségét, hogy az amerikaiak valaha is esetleg kiemelik majd.
A szupertitkos „Azorian” projekt során azonban a CIA-nak és az amerikai mérnököknek sikerült a lehetetlen: kiemelni a elsüllyedt tengeralattjáró egy részét, tanulmányozni a szovjet torpedókat és eltemetni hat tengerész holttestét.
Nem jelentkezett
A K-129 a 629-es típusú tengeralattjáró volt. Ez volt a szovjet ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjárók első generációja, amelyek mindegyike három közepes hatótávolságú rakétát hordozhatott. 1968 február végén a K-129 a Csendes-óceánon, Hawaii-tól északra teljesített szolgálatot, hogy háború esetén képes legyen megközelíteni az amerikai partokat rakaindítás céljából.
Körülbelül március 11-én megszakadt vele a kapcsolat, és a hajó nem adta le a szokásos rádiójelzést a 180. hosszúsági kör átlépésekor. A szovjet parancsnokság eleinte nem látott ebben semmi gyanúsat. A tengeralattjárókkal való kommunikáció általában ciklusos jellegű, és a legtöbb esetben a tengeralattjárónak ehhez vagy fel kell emelkednie a felszínre, vagy ki kell engednie egy vontatott antennát, ha van ilyen. Mindkettő, akárcsak a rádióadó használata, leleplezi a hajót, ezért rendszeresen elhallgatnak, ha egy potenciális ellenség közelében manővereznek. Egyébként maga a kommunikációs berendezés is meghibásodhatott.
Két hétnyi hallgatás után a szovjet flotta parancsnoksága nyílt vonalon elrendelte, hogy azonnal szakítsák meg a rádiócsendet és vegyék fel a kapcsolatot a parancsnoksággal, a körülményektől függetlenül. Amikor ez nem történt meg, a parancsnokság aggódni kezdett: még ha a tengeralattjárón az összes rádióberendezés és alkatrész ki is égett, akkor is sürgősen vissza kellett volna térnie a bázisra.
Ezt felismerve a Szovjetunió számos hajót és felderítő repülőgépet küldött a Csendes-óceán északi részének átfésülésére, hogy legalább egy olajfoltot találjanak a felszínen, ami gyakran marad az elsüllyedt tengeralattjárók után. A keresés nem hozott eredményt, és ezzel a K-129 történetének véget kellett volna érnie: világossá vált, hogy a legénységet valószínűleg senki sem fogja többé látni.
A történet azonban ezzel még nem ért véget. Az amerikai flotta sejtette, hogy mi lehet a szovjet haditengerészet hirtelen megnövekedett kutatási tevékenységének oka, és úgy döntöttek, hogy titokban csatlakoznak a kereséshez. A tengeralattjáró-elhárító szakemberek a SOSUS (Sound Surveillance System, hangfigyelő rendszer) március 11-i felvételeit kezdték elemezni, hogy anomáliákat keressenek rajtuk. A SOSUS az Egyesült Államok tulajdonában lévő hidrofonokból álló kiterjedt hálózat, amelyek a világ óceánjainak különböző pontjain helyezkednek el.
Fő céljuk a tengeralattjárók propellerének és motorjainak zaját rögzíteni és meghatározni az irányát, ami a merülő hajók felderítésének fő eszköze. Ugyanakkor a tengeralattjáró elsüllyedése általában nagyon hangos, függetlenül az okoktól, a hangok nagyobb távolságból hallhatók, mint a propellerek. Egy idő után a szakemberek március 8-i felvételeken egy szokatlan zajt találtak, ami egy erős, egyszeri robbanásra vagy implózióra (befelé irányuló robbanás) hasonlított.
A térképre felvéve a több mikrofon által meghatározott irányt és kiszámítva a jel késleltetését, az amerikai haditengerészet öt mérföldes (9 km) pontossággal meg tudta határozni a K-129 balesetének helyét. Ez egy olyan területen volt, amelynek hozzávetőleges koordinátái: 40° é. sz., 180° k. h., pontosan félúton Hawaii és az Északi-Kuril-szigetek között, több száz mérföldre attól a helytől, ahol a Szovjetunió a keresést végezte. A területet a Halibut nevű, speciális célú atom-tengeralattjáróval (SSN) vizsgálták meg, amely képes lebegni a vízben, és hét kilométeres mélységbe meríteni a FISH rendszer fényképező- és videokameráit. Miután több ezer fényképet kaptak a tengerfenéken fekvő K-129-ről, a CIA és a haditengerészet parancsnoksága kidolgozott egy tervet.
Ötezer méterrel a víz alatt
Az amerikaiak részletesen meg akarták vizsgálni az elsüllyedt tengeralattjárót. Egyrészt az Egyesült Államokban tudták, hogy a 629-es típus már az üzembe helyezése előtt elavult volt, mivel a hajó csak három folyékony hajtóanyagú rakétát hordozott a 16 szilárd hajtóanyagú rakéta helyett, mint a kortárs „George Washington” tengeralattjáró. Ezenkívül a dízel-tengeralattjárók jelentősen alulmaradtak az atom-tengeralattjárókkal szemben az óceáni műveletek során, és az ellenük való küzdelem módszereit már a második világháborúban kidolgozták. Másrészt nem is annyira maga a hajó volt érdekes, mint inkább az atomrakétáinak pontos jellemzői, valamint a kriptográfiai berendezések felépítése. Végül ez volt az egyetlen esély az amerikai szakemberek számára, hogy a szovjet tengeralattjárók szerkezeti elemeit testközelből láthassák. Ezért úgy döntöttek, hogy elindítják a CIA történetének egyik legnagyobb szabású és legtitkosabb műveletét. „Azorian projekt”-nek nevezték el.
A hajó körülbelül öt kilométeres mélységben feküdt. Csak összehasonlításképpen: a Kurszk tengeralattjáró mindössze száz méteres mélységben süllyedt el, és 30 évvel később a kiemelése még akkor is nagyon nehéz feladatnak számított. A K-129 kiemelését az 1970-es években kevesen vállalták volna komolyan megvitatni – legalábbis a Szovjetunióban ezt a hipotetikus lehetőséget nem is vették figyelembe. Az Egyesült Államoknak ehhez egy egyedi konstrukciójú hajót, egy víz alatti bárkát a befogóeszköz titkos szállítására és rengeteg segédberendezést kellett építenie. A hajó a Hughes Glomar Explorer nevet kapta, és geológiai kutatóhajóként volt nyilvántartva.
A fedősztoriként tudományos folyóiratokban cikkeket tettek közzé a tengerfenéki vas-mangán lerakódásokról, mint értékes nyersanyagforrásról. Érdekes módon ezt az ötletet kapkodva találták ki, de a cikk komolyan felkeltette a geológusok érdeklődését, és a 2010-es években több vállalat is szerződést kapott az ilyen lerakódások valódi ipari geológiai kutatására. De az 1970-es évek elején ez csak Howard Hughes milliárdost „érdekelte”, aki közel állt a Pentagonhoz és a CIA-hoz, és egyébként a Leonardo DiCaprio főszereplésével készült „Aviátor” című film főhősét is róla mintázták. Az ő bányászati vállalatának nevében indult el a Glomar Explorer első expedíciójára 1974-ben. A projekt korábbi résztvevői felidézik a hajó fedélzetén uralkodó fényűző körülményeket: volt ott edzőterem, hatalmas filmkínálattal rendelkező mozi és étkező, ahol rendszeresen homárt és prémium steaket szolgáltak fel.
1974 júliusában a hajó elfoglalta a pozícióját az elsüllyedt tengeralattjáró felett, és manőverező motorok segítségével rögzítette azt. Külsőleg a Glomar Explorerben nem volt semmi figyelemre méltó, de a fenekén egy több tíz méter hosszú széles rés volt, felette pedig emelődaruk és egyéb berendezések helyezkedtek el, amelyek némileg az olajfúró berendezésekre emlékeztettek. A leírását maga a CIA tette közzé nagy vonalakban a különböző években.
Amikor a Glomar Explorer a helyszínre ért, a daruk elkezdték leengedni a „Clementine”-nek becézett befogóeszközt a nyílásba. Ez egy hosszanti gerendából állt, amelyre keresztirányú, motoros „karmok” voltak rögzítve, amelyek képesek voltak a elsüllyedt tárgyat a fenék alá akasztani. Amikor a „Clementine” felső része a vízzel egy szintbe került, egy körülbelül fél méter vastag függőleges acélcsövet erősítettek hozzá, és folytatták a merülést. Ezután ehhez a csőhöz egy másikat, ugyanolyat csavaroztak, és szépen fokozatosan a csövekből álló felfüggesztés hossza több kilométerre nőtt. Hasonló technológiával végeznek például mélyfúrást, fokozatosan leengedve a fúrófejet.
Fontos megérteni, hogy a projektben több tucat olyan apróság volt, amelyek nélkül a kiemelés nem lett volna lehetséges. Például a „karmokra” erős vízsugarakat szereltek fel, amelyeknek az volt a feladata, hogy lefújják a laza fenékanyagot, és lehetővé tegyék a befogóeszköznek, hogy a hajó alá kerüljön. Vagy például a beakasztáskor a befogóeszköz négy sarokban elhelyezett, motoros „lábra” támaszkodott, mert támaszpont nélkül lehetetlen a fenékre és a hajóra nyomni. A felfüggesztőoszlop csöveit az óramutató járásával ellentétes irányban csavarták egymásba, ezért a Glomar Explorer manőverező motorok segítségével erőt fejtett ki, a hajót a tengelye körül ebbe az irányba forgatva, hogy megakadályozza a kicsavarodást.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: