A középkori szerzetesek életét számos nehézség és nélkülözés jellemezte.
De ez a furcsa keveréke a szertartásoknak, problémáknak és néha abszurd helyzeteknek a maga módján megedzette őket, és a szolgálat magasztos eszményei felé terelte őket.
Állandó feszültségben
A középkorban a kolostorokat gyakran érték viking támadások. Még külön ima is létezett: „Uram, védj meg a magyarok nyilaitól és a normannok kardjaitól!”. Sok szent hajlék valódi erőddé változott. De nemcsak a pogány hódítók fosztogatták a kolostorokat.
Egyszer John Fitzalan báró a seregével „meglátogatott” egy női kolostort. Katonái kirabolták a szent helyet, fogságba ejtették a nővéreket, és sietve visszavonultak a hajóikra.

De jött a baj – a természet dühöngeni kezdett. Hogy a hajók egy része ne süllyedjen el a túlterheltségtől, a báró megparancsolta, hogy „engedjék szabadon a foglyokat” a nyílt tengeren. De John Fitzalan terve nem vált be, és ő maga is a kíséretével együtt a tenger fenekére süllyedt.
A tetvek a gazdagságom
Az a mítosz járja, hogy a középkorban az emberek nem mosakodtak, nem fürödtek, és egész nap csak a sárban fetrengtek. Valójában még a köznép tagjai is minden reggel megmosták az arcukat és a kezüket, a nemesek pedig megengedhették maguknak a fürdést. A szerzeteseknél azonban más volt a helyzet a higiéniával.
A kolostorokban gyakran állítottak fel „lavatóriumokat” – ezek kőmedencék voltak folyóvízzel a rituális mosakodáshoz. A legszigorúbb aszkéták azonban elhanyagolták a fürdést, ebben „a test sanyargatását” látva. Az ilyen szerzetesekből a „szentség illata” áradt, a tetveket pedig „Isten gyöngyeinek” nevezték.

Még a magas rangú egyházi személyek is szenvedtek a középkorban az élősködőktől. Egy krónikás szerint „Becket Tamás érsek ruhája annyira hemzsegett a tetvektől, hogy marokszámra hullottak róla”.
Ki tette tönkre a könyvet?
Az írástudó szerzetesek, a rendek tiszteletreméltó tagjai, sőt még az apátok is könyvmásolással foglalkoztak. Ebben a munkában minden hiba bűnnek számított. Az elöljárók azzal ijesztgették a fiatal szerzeteseket, hogy Titivillus, egy démon tereli el a figyelmüket és készteti őket hibázásra. Azt mondták, ez a démon minden elírást és hibát összegyűjt a zsákjába, hogy aztán az Ítélet Napján felolvassa őket.

Gyakran hagytak nyomot a papíron macskák, madarak vagy más lények is. Egy középkori kéziraton például tintába mártott macskamancsok nyomai maradtak. El tudod képzelni, mit érezhetett az a szerzetes, aki rengeteg időt töltött annak a könyvnek a készítésével?
Nem csók, hanem szokás
A bencés rend szabályzata szerint már egyetlen bűnös gondolat is elég volt ahhoz, hogy vétkesnek számíts. Ezért az elöljáró haragjának legkisebb jelére a fiatal szerzeteseknek arccal a földre kellett borulniuk és meg kellett csókolniuk a padlót, ahogy Mária tette „A muzsika hangja” című filmben.
A szerzeteseknek kötelességük volt megmosni a vendégek lábát és „ajkukat az ő ajkukhoz érinteni” – vagyis „testvéri csókot” váltani. Ez egy rituális szokás volt, hasonló ahhoz, ahogy az északi népek üdvözölték kedves vendégeiket.

Nagycsütörtökön pedig a szerzetesek alázatosan megmosták és megcsókolták a falusi szegények lábát. Mellesleg, a 12. században a pápa lábának megcsókolása a császárok koronázási szertartásának szerves része volt.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a “Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: