Rémisztő festmények: 5 műalkotás, amelynek története sokkoló

A művészet gyakran a szépséget ünnepli, de néhány festmény mintha az emberiség rejtett félelmeit tárná fel, leleplezve azt, amiben nem akarunk hinni.

Ezek a képek nem kísértetekkel vagy szörnyekkel ijesztgetnek – a saját igazságukkal keltenek félelmet. Az igazsággal a háborúkról, ahol az emberek csontkupacokká válnak; a betegségekről, amelyek lassan kiégetik az életet; az őrületről, ami eltörli a személyiséget; a kegyetlenségről, amely mindannyiunkban ott él.

Ezek a festmények nem a fantázia szüleményei. A valóság, emlékek, holttestek és az áldozatok sikolyai alapján készültek. Az őket alkotó művészek a valódi borzalmat látták – és arra kényszerítettek minket, hogy a vászonról nézzünk vele farkasszemet. Nem szimbolikusan, nem utalásokkal, hanem a legapróbb részletekig: itt egy bomló hús, ott az őrült üres tekintete, amott pedig a kezek, amelyek a túlélés utolsó esélyébe kapaszkodnak.

Pontosan ezért olyan hátborzongatóak, ezért fut végig a hátadon tőlük a hideg, ezért dermedsz meg tőlük. Mert ezek nem „horrorfilmek” – ezek dokumentarista tanúbizonyságai annak, mire képes az ember. És a legszörnyűbb felismerni, hogy mindez már megtörtént. Vagy talán épp most is történik.

Vaszilij Verescsagin. „A legyőzöttek. Gyászszertartás”

Vaszilij Verescsagin nem parádékra festett csatajeleneteket. Az ő képei a háború felett kimondott ítéletek, pátosz, hazugság és vigasztaló mítoszok nélkül. „A legyőzöttek. Gyászszertartás” (1878–1879) az egyik legszívenütőbb alkotása ebben a kegyetlen ciklusban.

Első pillantásra csupán egy fakó mezőt, egy fekete ruhás pap alakját és egy tiszti csoportot látsz. De a tekinteted lassan lefelé siklik – és feltárul a rémálom.

Ezek nem „elesett hősök” – ezek meztelenre vetkőztetett, meggyalázott testek. A törökök nemcsak megölték az orosz katonákat, hanem az utolsó szálig ki is fosztották őket, meztelenül és a halálukban is kiszolgáltatottan hagyva őket.

1877 októberében Verescsagin szemtanúja volt egy gyászszertartásnak a bolgár Telis falu melletti csatamezőn. Amit látott, az nem a tankönyvekből ismert „hősies halál” volt:

• A holttestek hetekig hevertek ott, az állatok széthordták őket.
• A halottakat kirabolták – elvették a csizmájukat, a ruháikat, még az aranyfogaikat is.
• A pap e mészárlás felett tartott imát, mintha megpróbálná megmenteni azt, amit már nem lehet.

A művész nem szépített: arra kényszerítette a nézőt, hogy ott álljon ezek között a holttestek között, érezze a bomlás szagát, és lássa, ahogy a föld egybefolyik az emberi hússal.

Verescsagin nem csupán egy háborús jelenetet festett meg. Megfestette az összes háború igazságát:

„A háborút nem diadalmenetként mutatom be, hanem mocskos mészárszékként, ahol nincsenek igazak, csak halottak és azok, akik még meghalnak.”

A festmény sokkolta a kortársakat. Még a hadseregben is „az elesettek emléke elleni szentségtörésnek” nevezték. De Verescsagin tudta: ha a halál nem ijesztő, a háborúnak sosem lesz vége.

Théodore Géricault. A Medúza tutaja

A hatalmas vásznon egy dráma bontakozik ki, amely egész Franciaországot megrázta. Nem idealizált, hanem szenvedéstől eltorzult testek kapaszkodnak a megmenekülés utolsó esélyébe. Ez nem kitaláció – a 19. század egyik legszörnyűbb tengeri katasztrófájának dokumentarista pontosságú rekonstrukcióját látod magad előtt.

A művész szinte tudományos aprólékossággal alkotta meg ezt a festményt. Találkozott a túlélőkkel, a legapróbb részletekig lemásolta a tutaj szerkezetét, és hullaházakban tanulmányozta, hogyan néz ki az emberi test a hosszas kínok után. Az eredmény nem egy romantizált allegória, hanem a korszak egy kegyetlen dokumentuma.

A kép kompozíciója megdöbbentő pontossággal van felépítve. A tekinteted átlósan siklik az előtérben lévő élettelen testektől a még élő emberek csoportja felé, akik kétségbeesetten kiáltanak segítségért. A mozdulataik, a testtartásuk nem teátrális pózok, hanem az emberi kétségbeesés valódi megnyilvánulásai. Még a fény is különleges módon esik a vászonra, kiemelve ezt a dinamikát a haláltól a remény felé.

Különösen megdöbbentő a kontraszt a különböző csoportok között. Az előtérben a már legyőzöttek, akik nem bírták ki a megpróbáltatásokat. Testük természetellenesnek tűnik, pózuk gyötrelmes agóniáról árulkodik. Középen azok állnak, akik még küzdenek, de már az erejük végén járnak. És csupán néhány alak a tutaj távolabbi szélén képes még cselekedni – rongyokat lengetnek, hogy felhívják magukra a horizonton alig észrevehető hajó figyelmét.

A festmény színvilága fokozza a reménytelenség érzését. A hideg, szinte monokróm tónusok, az éles fény-árnyék kontrasztok azt az érzést keltik, mintha maga a tenger és az ég is elfordult volna ezektől a szerencsétlenektől. A tenger romantikus képének itt nyoma sincs – csak a könyörtelen elem és az emberek, akik magukra maradtak a saját természetükkel.

Amikor a festményt először bemutatták a közönségnek, sokkot okozott. Nemcsak a mesteri kivitelezés miatt, hanem mert leleplezte a kellemetlen igazságot arról, mire képes az ember szélsőséges körülmények között. Ez az alkotás nemcsak egy konkrét tragédia emlékművévé vált, hanem az emberiesség határait feszegető, időtlen gondolatébresztővé is.

A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!