Amikor a vitorlás hajók korára gondolunk, a képzeletünk romantikus képeket fest: hófehér vitorlákat a naplemente hátterében, bátor kapitányokat, akik feltérképezetlen vidékek felé veszik az irányt, a hajóharang kongását és a „Fel a vitorlákkal!” kiáltásokat.
De e szép homlokzat mögött egy sokkal sötétebb valóság rejtőzött – egy világ, ahol a kegyetlenség mindennapos volt, és a halál szó szerint minden lépésnél ott leselkedett. És a tengerészekre váró borzalmak közül a legszörnyűbb a „Keelhauling” (vagy gerincen áthúzás) volt – egy büntetés, amely az emberi testet véres péppé változtatta.
Ahhoz, hogy megértsd, miért váltott ki ilyen borzalmat a Keelhauling, először el kell képzelned, kik is voltak valójában a múlt „tengeri farkasai”. A könyvekből és filmekből ismert romantikus képekkel ellentétben a vitorlások legénysége ritkán állt nemes kalandorokból.
A 18-19. századi igazi tengerész leggyakrabban vagy egy szegény ember volt, akit a nyomor kényszerített erre az útra, vagy egy bűnöző, aki az igazságszolgáltatás elől menekült, vagy egyszerűen egy részeges, akit egy kikötői kocsmában, néhány korsó rum után toboroztak. A kapitányok pontosan tudták, kivel van dolguk, és vasmarokkal tartották fenn a fegyelmet.
A korabeli flottánál alkalmazott büntetési rendszer lenyűgözött a maga változatosságával és kifinomultságával. Kisebb vétségekért megkorbácsolhattak (speciális hajókötelekkel), a tűző napon az árbóchoz kötözhettek, vagy megvonhatták a fejadagodat.
Súlyosabb bűnökért a matrózok sorfala között kellett végigmenned, ahol mindenkinek meg kellett ütnie a vétkest. De mindezek a módszerek gyerekjátéknak tűntek a Keelhaulinghoz képest – egy büntetéshez, amelyet a tengerészek egymás között csak „az ördög csókjának” neveztek.
Technikailag az eljárás így nézett ki: a hajó gerince (kielje) alatt átvezettek egy erős kötelet, amelynek végeit az alsó vitorlarúd csigáihoz rögzítették. A vétkes tengerészt meztelenre vetkőztették, szorosan ehhez a kötélhez kötözték, és nagy lendülettel a vízbe dobták.
A tiszt parancsára a legénység húzni kezdte a kötelet az egyik oldalon, áthúzva a szerencsétlent a hajó teljes teste alatt. Egyetlen „áthúzás” – és az illető a túlsó oldalon bukkant fel, alig élve. De ritkán korlátozódott a büntetés egyetlen alkalomra – általában legalább három áthúzást írtak elő.
A legszörnyűbb nem is maga a víz alá merülés volt. A tapasztalt tengerészek percekig is vissza tudták tartani a lélegzetüket. Nem is a hideg víz – bár az sem tett hozzá a kellemes érzéshez.
A fő veszélyt a hajó gerince jelentette, pontosabban az, ami rajta nőtt. Egy olyan korban, amikor a hajók fél évig ki sem kötöttek a dokkban, a vízalatti részüket kagylók, algák és tengeri férgek valóságos dzsungele nőtte be.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a “Következő oldal” gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: