A 19. században a világítótoronyőr munkája hősies és nemes feladatnak tűnt: ő volt a hajók biztonságának őre, aki fényt vet a sötétségen és a viharokon át. Ez a foglalkozás azonban rejtett egy szörnyű oldalt, amelyről előszeretettel hallgattak.
Sokan hallották már, hogy a világítótoronyőrök gyakran elvesztették az eszüket, és az őrületükről, valamint a körülöttük lévő furcsa eseményekről szóló hírek nemzedékről nemzedékre szálltak.
Vajon ennek oka a zord körülmények, az elszigeteltség vagy valami sokkal baljósabb volt? Az akkori idők egyik rejtett veszélye szó szerint az orruk előtt lehetett – és belülről pusztította őket.
A 19. század egyik legnagyobb újítása a francia fizikus, Augustin-Jean Fresnel által feltalált Fresnel-lencse volt.
Ez egy összetett, lépcsőzetes szerkezetű optikai lencse volt, amely számos koncentrikus gyűrűből állt. Minden gyűrű a kúpos felület egy szegmensét képviselte, ívelt profillal.
A lencse működési elve az volt, hogy a gyűrűkre különböző szögekben beeső fénysugarak a kimeneten szigorúan párhuzamos áramlatba alakultak át. Ez lehetővé tette a fényenergia környezetbe való szóródásának minimalizálását és a megvilágítás távolságának növelését.
Éppen ezért a Fresnel-lencséket elsősorban a világítótornyokba kezdték beszerelni, mivel jelentősen megnövelték a világítótorony láthatósági távolságát.
Ráadásul könnyűsége miatt egy ilyen lencse foroghatott a fényforrás körül, periodikus villanásokat hozva létre. Ez megkönnyítette a hajók navigációját, és lehetővé tette számukra a különféle jelek továbbítását is.
De nem csak a fényerő volt fontos: a pontos navigáció biztosításához a forgó fényű világítótornyoknak szigorú villanási frekvenciát kellett betartaniuk. Ha például a térképen az szerepel, hogy egy bizonyos világítótorony 20 másodpercenként villan, a mechanizmusnak biztosítania kellett ezt a pontosságot.
A cikk még nem ért véget, folytatás a következő oldalon:
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: