Velence, a bűn és a fényűzés városa. Kurtizánok, karneválok és hat kiközösítés az egyházból… Ez a fajta vonzódás a luxushoz nagyban hozzájárult a gazdaság fejlődéséhez, és semmi sem ösztönzi úgy a fényűzésre való törekvést, mint az erkölcstelenség…
Ebben a kereskedővárosban még a nemesek is kereskedők voltak, a dózse (polgármester és uralkodó) pedig demonstratív céllal aranypáncélt viselt.
A velenceiek imádták a pénzt, és boldogan vetették bele magukat a fényűzésbe. Hosszú ideig Velence nem a csatornáiról és a muránói üvegről volt híres, hanem a különféle kurtizánjairól.
Velencében részletes katalógusokat adtak ki a nevükkel, címükkel, kedvezményeikkel és tarifáikkal („Il Catalogo di tutte le principale et piu honorate cortigiane di Venezia” – „Velence összes főbb és legelismertebb kurtizánjának listája” – katalógus, reklámútikalauz, és egyben a top hírességek listája).
Maga a „kurtizán” szó olasz eredetű, és hamarosan bekerült számos európai nyelvbe (olaszul cortigiana, franciául courtisane, angolul courtesan). Természetesen a szónak van némi kapcsolata a „kurtuáz” szóval, és eredetileg udvarhölgyet jelentett.
De meg kell jegyezni, hogy Európában csak a társadalom bizonyos rétegeiből származó prostituáltakat tekintették kurtizánnak, Velencében pedig még a prostituáltak is olyan gazdagok voltak, hogy különleges megkülönböztetésre volt szükség.
Így jelent meg a „becsületes kurtizánok” kategóriája (más néven jámborok – cortigiane oneste) – ők olyan hölgyek voltak, akik kiváló modorral, neveltetéssel és műveltséggel rendelkeztek. Vagyis méltó társaság voltak egy rangos és kifinomult ízlésű férfi számára (emlékeztetlek, hogy egy nő akkoriban csak akkor „nem függött” egy férfitól, ha kolostorba vonult).
Gyakorlatilag az összes „becsületes kurtizán” csak egyetlen férfival állt kapcsolatban, aki a teljes ellátásukat biztosította, velük parádézott a vacsorákon és találkozókon, amelyeket az irodalomról vagy a festészetről szóló beszélgetéseknek szenteltek. Sőt, a férfi gondoskodott a kapcsolatból született gyermekekről is – így gyakorlatilag egyfajta nem hivatalos férjjé vált.
A saját kurtizánjára a férfinak annyit kellett költenie, hogy mindenki irigykedjen. Épp ezért nem kevés velencei ment tönkre emiatt. A török háremeket utánozva a leggazdagabb polgárok egyszerre több kurtizánt is tartottak, akik egymástól elkülönítve éltek.
Még az ilyen jámbor kurtizánokból sem volt kevés Velencében, a „közönségesektől” pedig csak úgy hemzsegtek a hidak. Ezt a kategóriát cortigiane da lume-nak nevezték – vagyis „fény kurtizánjainak” (vagy „gyertya”), mivel a velük való találkozók addig tartottak, amíg a gyertya égett. Ahogy az előző századokban is, a „gyertyás” kurtizánok a számukra kijelölt negyedekben éltek és dolgoztak, szakmai tevékenységük pedig a szexuális szolgáltatásokra korlátozódott.
A cortigiana onesta viszont művelt volt, etikettet tanult, és méltó beszélgetőpartnernek bizonyult.
Ugyanakkor a szakmabeli nőknek más, kevésbé fennkölt elnevezéseik is voltak: például meretrici (vagyis prostituáltak) és puttani. Ugyanakkor a határok ezek között az elnevezések között meglehetősen elmosódottak voltak, maguk a megnevezések pedig nem annyira a rangról, mint inkább arról szóltak, hogy az, aki róluk beszél, hogyan viszonyul a nőhöz.
Dokumentumok szerint Velencében kurtizánnak számított minden olyan hajadon hölgy, aki egy vagy több férfival kapcsolatban állt, vagy a férje nélkül élő, és házasságon kívüli kapcsolatokat fenntartó házas nő.
De itt megjegyzem, hogy a velencei kurtizánok körülbelül negyede vagy harmada valójában fiúk voltak női ruhában, ami egy sajátos divatot hozott létre – olyan mély dekoltázst, aminek köszönhetően egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy fiú vagy lány áll előtted.
A város hivatalosan azért hagyta jóvá ezt a részletet, hogy a női bájakkal elterelje a velenceiek és Velence vendégeinek figyelmét a homoszexuális kapcsolatokról. De a hőségnek köszönhetően a divat a nemes velencei nők körében is elterjedt – a mellbimbóikat legfeljebb átlátszó hálóval takarták el.
A velencei kurtizánok igazi divatdiktátorok lettek. Fellázadva mindenféle korlátozás ellen, a lehető legfeltűnőbb ruhákba öltöztek. A kurtizánok kedvelték a magas sarkú cipőket – az úgynevezett „copin”-okat, amelyek több mint ötven centiméter (húsz hüvelyk) magasak voltak.
A becsületes kurtizánok öltözéke nem különbözött a felsőbb osztálybeli hölgyek ruháitól, így néha nehéz volt megállapítani, hogy ki kicsoda. Ezért 1546-ban ismét bevezették a középkori törvényt, amely kötelezte a kurtizánokat azonosító jelek használatára: az arcukat sárga fátyollal kellett eltakarniuk, vagy sárga masnit kellett a ruhájukra tűzniük. 1562-ben a fátyol viselését barettre cserélték.
A cikk folytatódik – görgess le és kattints a következő gombra!
Kövesd új Facebook oldalunkat és értesülj további érdekes cikkekről: